Hát, az van, hogy nekem most rohadtul tudományos cikket kellene befejeznem, és megjelentetnem holnap reggel, de nem megy.
Munkahelyi apám halálhíre ölel körbe frissen, ropogósan.
Gyász.
A halál hírére mindannyian megtorpanunk, kihagy egy ritmust a szívünk, egy pillanatra levegőt is elfelejtünk venni akkor is, ha számunkra ismeretlenről, hozzánk messze állóról van szó.
Ha meg közel… Úgy kilökődünk a körforgásból.
Először csak zavartan pillantunk össze – vissza, hogy most mi is történt. Hogy ez valóság – e. Visszalesve a körforgásba valami nagyon távoli, nagyon elmosódottnak, jelentéktelennek látjuk a nélkülünk és az elhunyt nélkül tovább harsánykodó Életet.
Fájdalom, elveszettség, sebezhetőség. Aztán a düh, a tehetetlenség, fáradt szomorúság.
Később aztán azt sem tudjuk merre vagyunk, beindulnak a motoros funkciók. Bennem, legalább is. Tenni, venni, lélegezni, enni, lépni. Közben valahol odabent, a legeldugottabb zugból néha kipillantva azt látom, teszem a dolgom, de fogalmam sincs mit és hogyan. Csak teszem, önmagam nélkül, lélek és tudat nélkül.
Egy héj, egy gép, egy program, egy erőmű.
Képesség, amit a tapasztalatok csiszoltak egyre tökéletesebbé. Bárcsak ne tudnék létezéséről. Bárcsak ne lenne egyre tökéletesebb… Bárcsak örökre rejtett és csiszolatlan maradt volna.
Egyre nagyobb az a kordában tartandó fekete lyuk, ami a sok kicsiből olvad össze. A sok kicsi elveszett darabom, amiket eltávozott szeretteim visznek magukkal ki tudja hová.
Már nem láthatom általuk önmagamat. Azokat a részeimet, amiket ők mutattak nekem.
Általuk tisztulok. Mert előbb – utóbb nem marad semmi, csupán én magam, minden levedlett, elvett, felesleges sallangtól mentesen. Úgy, ahogy lennem kell.
Így építenek, így élnek mégis tovább bennem, velem: örök hálával létükért.
Ps: imádunk
Lábjegyzet: a tudományos cikk elkészült, 2 napja olvashattad; NASA – ORIGIN
