ami „Nem baj, csak veszélyes…”
„Mert szeretlek” hirdeti a szél válaszom a Mindenre, hangos harsonákkal kísérve, hogy a még legmesszebbre üldözött hitetlen – nincstelen is megtudja: A halál után van Élet.
A szerelem?
Hittem benne, mégis menekültem éveken át, hirdetve a magam konok igazát:
– Hidd, akard, éld át! Csak soha ne kérdezd, velem miért így bánt.
Még Gyóntatómat kulcsolva is – a Pennát,
kerültem e hírhedten kényes témát
Gondolataim gondosan rejtettem,
hittem, az Életfolyamot is átvertem
Lemondtam róla a Hírnök-létért,
ennyi feláldozható volt az ép észért
Aztán a Mindenség hatalmasat kacagott,
Téged mellém sodorva győzelmet aratott
Tiszta elme, nem ép ész,
csupán ennyiről szól az egész
Vakon látok. Tisztán. Mindent. Csak hagynom kellett, hogy alkoss engem. Csontjaimba szeretted, atomjaimmá gondoltad magad.
De ne~m! Nem Te döntesz helyettem.
Okulárém vagy, elhúzva a mindent homályba öltöztető ólmos foltfüggönyt. Messzelátó, elém varázsolva a távoli-pontnyi hegyeket. Fény, világosba borítva a sötét jövőképeket.
Éj, karjaiddal óvón bújtatva engem a világ elől, mikor nem vágyom csak létezni, újra és újra hazatérni…
„És szeretlek” csiklandoz az érzés, mint amikor kacajomért szaladnak ujjaid oldalamon végig. Mikor illatod keresztül dübörög rajtam. Amikor nevetésed gyógyírként borul rosszul beforrt sebeimre. S mikor tekinteted rám tapad…
majdnem eldobtalak
mint egy gyáva alak
pusztán mert féltem
semmit nem reméltem
egyszer csak döntöttem
a szakadékba léptem
úgy hittem zuhanok
s nagyot huppanok
ehelyett lebegek
érted hálát rebegek
piheként szállok
veled puha talajt találok
Így hát, köszönlek ahogy csak tudlak, s most már nevetek. Felszabadultan nevetek, mert súlytalanná váltak a terhek.
„Hát szeretlek” kiáltja minden porcikám,
követve tenyered Selyemútját.
/2010.05.23/
