A Tanítvány elköszönéshez való, minden tiszteletet megadó pózban foglalt helyet.
– Mester. – kezdte – Búcsúzni jöttem. A tudást, amit birtokolsz, erőn felül adtad át. Nem tudom eléggé kifejezni hálám.
– Nem vagy kész.
– Mert még érzek?
A Tanítvány hangjában nem csengett gúny, pusztán kíváncsiság sütött belőle.
A Mester viszont tudta, tanítványa túl elbizakodott lett. Sosem értette, hogy a hidegvér neveltjében miért épp ily’ formában jelenik meg.
– Az igazi túlélő nem érez. – ment bele tanítványa játékába.
– Bocsáss meg Mester, tévedsz.
Csodálkozva húzta fel szemöldökét a Mester. Tanítványa eddig sosem provokált higgadt fejjel vitajelenetet. Azon kapta magát, hogy az ifjú tekintetét keresi, de ő a szabályoknak megfelelően a földet nézte maga előtt, törzsével enyhén meghajolva.
A legnagyobb tiszteletlenség lett volna, ha az ilyen formában elkezdődött társalgás alatt a feljebb való szemébe néz valaki. A Mester morgott egyet.
Mindig is gyűlölte a szabályokat, és tudta ezt a kölyök is. Ennek ellenére egy ideje nem tett kedvére azzal, hogy megszegje őket, még négyszemközt sem.
– Beszélj! – oldotta fel türelmetlenül a Mester a társalgás kötött béklyóját.
A Tanítvány apró biccentéssel vette tudomásul, hogy most már felegyenesedhet, és közvetlenebbül beszélhet, ám a megkezdett módon folytatta:
– Mikor élte meg a Mester utoljára a harcokat?
– Minden nap átélem őket, tudod te is nagyon jól! – nevetett fel a Mester.
– Nem, Mester. Te átvészeled a harcokat.
– Hát, mit tanítottam én neked? Ez a túlélés kulcsa! – a Mester már kezdett ideges lenni.
Annyi évet áldozott tanítványára és az elhangzottak szerint, semmi nem ragadt meg benne?!
– Szerinted ez a túlélés kulcsa, szerintem ez a menekülésé. – a Tanítvány hangjában még mindig a megszokott alázat csengett – Mások szerint ez, csupán a túlélés egyik kulcsa.
– A kinti világot csak így élheted túl! Másképp nem megy, majd rájössz! – nevetett értetlenül a Mester.
– Tudom, hogy az út, amin jársz, működik. De… azt kaptad tőle, amire számítottál?
– Nem, mindent kiölt belőlem. – válaszolt a Mester olyan őszintén, mint még soha – Az egyetlen dolog, amit nem vehettek, és vehetnek tőlem el, az én magam vagyok. Most már, ezért harcolok!
– Ezt az utat szánod nekem is?
– Nem. Neked jobbat kívánok!
– A Mester szerint az jó, ha nem érzek?
Mintha a Tanítvány teste megfeszült volna egy pillanatra.
– Megöl a kinti világ! – emelte fel hangját a Mester – Békét, nyugalmat kívánok neked, de a világ nem ilyen! Szörnyű és kegyetlen, akárcsak az emberek! Fel kell készülnöd minden rosszra, másképp eltipornak.
– Mint, ahogyan azt te teszed? – emelte tekintetét Mesterére a Tanítvány.
– Soha nem tiportam el senki olyat, aki ne érdemelte volna meg!
– És, a gyengék? – szorította ökölbe kezeit combjain a Tanítvány.
– Meg kell edződniük, különben nincs helyük a világban! – a Mester most már végleg elveszítette a türelmét.
Az nem lehet, hogy tanítványa ennyire ne értse őt!
– Szerinted ez megoldás. Szerintem ez, és a segítség megoldás, mások szerint pusztán a segítség.
– Értsd már meg végre, hogy csak te, magad vagy!
– Valóban így gondolod?
– Eddig hol éltél? – rökönyödött meg a Mester – Azok után, amik velem történtek, igen! Sőt! Azon csodálkozom, hogy te nem érzel így, hisz…
– A fájdalom, a szenvedés, a kín! Mentség? Netán jog arra, hogy büszkén ítélkezzünk sorsok felett pusztán, mert túléltünk? – köpte mély undorral a szavakat a Tanítvány, kibillenve nyugalmából.
– Igen! – vágta rá a Mester a lehető legtermészetesebben – Sokan belehalnának csak egy olyan dologba, amit átéltem. Csak egybe! Különbek vagyunk!
– Nem különbek, csak másban jobbak.
– Különbek! – dörrent a Mester hangja, miközben öklével a tatamira csapott – A régi korokban azon ritka hősök közé tartoznánk, akiknek tetteit és neveit bárhol a világon ismerik, és jegyzik!
– A múlt elmúlt. – kezdte csendesen a Tanítvány – A jelen illékony. A jövő formálható.
– Klisék! – morgott dühösen a Mester.
– Csak az egyiknek létezni, nem élet. – folytatta alázattal a Tanítvány – Kitartás kell hozzá, hogy idővel rájöjjünk, mikor, melyiknek szabad és kell élnünk. A kitartáshoz hit, és akarat kell, mindehhez: erő és elszántság…
– Annyi mindent megtehetnél, ha használnád az erőd, úgy ahogy kellene! – sziszegte negédesen a Mester, nem törődve az elhangzottakkal.
– Annyi mindenre használom az erőm Mester, amit te nem veszel észre. – a Tanítvány szája sarkában apró mosoly bújt meg egy pillanatra.
– Látom is, milyen sokra mentél vele! – gúnyolódott a Mester.
Tudta, a kölyök nélküle sehol nem tartana, nem fog tenni semmit, csak próbálgatja magát.
– Miért fogadtál Tanítvánnyá, ha csak magad vagy?
A Mestert egy pillanatra megzavarta, hogy tanítványa zárt le egy felettébb érdekesnek ígérkező társalgást, egy újabb kérdéssel.
Ez, még ebben a kötetlen formában is udvariatlanság egy Mesterrel szemben, ám biztosan nem tudott mit kezdeni a helyzettel a kölyök, így jobbnak látta, ha kihátrál. Ráadásul a Mesternek tetsző, szabályszegő módon.
Mosollyal nyugtázta hát a kérdést:
– Képesnek éreztem magam arra, hogy tanítsalak.
– Kevés.
– Hooogy? – döbbent meg a Mester. Nem szokta meg a kölyöktől a pimaszságot.
– Egy Mester figyelembe veszi a Tanítványa képességeit is.
– Ezt tettem én is! – értetlenkedett a Mester – Magamat láttam benned!
– Mikor veszed észre, hogy én, nem te vagyok, Mester? – nézett Mestere szemébe a Tanítvány.
– Sosem leszel én! – kacagta el magát a Mester.
– Mégis azt akarod, hogy a Te, számodra tökéletesített módszereiddel járjam végig lenyomatodként azt az utat, amit Te nem tudtál bejárni.
– Nem értem, hogy ezzel mi a bajod…
– Túlélésre tanítottál.
– Igen… – bólintott a Mester várakozóan.
– Megfojtod mindazt, amit a tanításaidból, a tapasztalataimból, és a világból felépítettem.
– És, mi lenne az?
– Hinni a jót. – szorult össze a Tanítvány torka – Akarni a változást! Bízni másokban. Észrevenni a szépséget. Hirdetni az értéket! Szeretni a Mindent! Erőn felül segíteni…
– Mese habbal! – pattant fel a Mester ordítva – Különben is, nekünk ki fog segíteni?!
– Magad vagy… – mosolyodott el elkeseredetten a Tanítvány – de a segítséget elvárod?
– Mindig ott voltam másoknak, viszont ők sehol sincsenek!
– Ezeket a „másokat”, gondolod akkorának, mint magadat?
– Nem! – nevetett ismét a Mester – Ha, én nem lettem volna nekik, már sehol nem lennének! Ellenben én nélkülük is vagyok.
– Náladnál kevesebbnek, gyengébbnek gondolt emberektől szerinted, kapnál neked megfelelő segítséget?
– Attól még nekem is kell, hogy meghallgassanak!
– Így nem fognak. – állt fel a Tanítvány.
– Téged sem hallgatnak meg akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá, pedig te segítesz! – fintorgott a Mester – Csak én vagyok neked!
– Nem azért segítek, hogy meghallgassanak, vagy hogy viszont segítsenek. – komorodott el a Tanítvány, lenézve Mesterére – Igen, néha fáj, hogy nem mindig, és nem mindenki áll rendelkezésemre, amikor nagy szükségem lenne rá. Gyűlöljem meg őket ezért?
– Te, ahogy én is, mindig ott vagy ha kell, sarokba dobva saját magadat! – pattant fel a Mester.
– Kényszerít rá bárki is, hogy megtegyük?
– Épp ezért kéne értékelniük!
– Saját magad kárhozod. – sóhajtott a Tanítvány szomorúan, induláshoz fordulva.
– Erre már nem tudsz, mit mondani, igaz? – fogta meg tanítványa csuklóját a Mester – Menekülsz, mert nem tudsz fölém érvelni! – kúszott hangjába a győzelem íze.
– Látod? – nézett végig Mesterén keserűen a Tanítvány – Minden lehetőséget megragadsz arra, hogy azt fitogtasd: mennyi mindent tudsz, legyőzhetetlen vagy…
– Ez nem fitogtatás. – mosolygott a Mester az ifjú szavába vágva – Tény.
– Csak azt tartod működőképesnek, ami a te szájad íze szerint való. Sosem tévedsz?
– Sosem.
– Hazudsz! – rázta le csuklójáról Mestere kezét a Tanítvány, hangja keményen csattant – A legnagyobb tévedésed itt áll előtted. – vonásai megfeszültek – Egy Tanítvány, aki meghalna a Mesteréért…
– Ez nem hiba… – lágyult el a Mester hangja.
– Viszont… érte nem élne.
Kikerekedett szemekkel nézett tanítványára a Mester.
– Pedig… – mosolyodott el a Tanítvány, miközben egy könnycsepp gurult végig arcán – élni nehezebb. Már, a könnyebb utat választottam, holott… a Mester tényleg végig itt volt velem. Még, ha nem is mellettem… Hibáztál. – sóhajtott megkönnyebbülten – Gyengére pazaroltad éveid, aki ráadásul számodra haszontalan útra lépett már jó ideje. – simított végig a Mester arcán.
A Mester csak állt, megrökönyödve. Mire feleszmélt, már egyedül volt a szobában.
Nem értette. Nem értette, hogy mivel érdemelte ki ezt? Végig igaza volt! Pedig remélte, hogy téved:
– Csak én vagyok, senki más.
/2009. Ősz/
