Az emberek nem szeretnek tükörbe nézni. Mivel nem „húsos fagyi”ként vagyok nyilvántartva, így folyamatosan azért, én sem. Volt is egy tudatosan választott hosszú, eltévedt időszakom. Alapjában pedig mindig, de mindig szerettem elemezni magam. Hogy, legalább én ne legyek meglepetés önmagam számára, vagy mi… Hogy bármi is történjék, tudjam mire számíthatok önmagamtól. (<-Trust issues) Ezért szeretem feszegetni a határaim és ezért hol örömmel, hol kegyetlenül kényszerítve magam nézek a tükörbe. Mert igazán erős (mjó, valójában SZABAD, ez sokkal fontosabb) csak az lehet, aki tisztában van önmagával. És én szeretek erősnek lenni.
Vagyis… Szeretek is, meg nem is. A társadalomban, ha valaki erős, és ezt észreveszik (márpedig észreveszik), arra egyebek mellett még több terhet raknak, jobban magára hagyják, mert „Hát, bírja mééég! Úgyis elviseli, úgyis megcsinálja.”
Nem. Nem bírja. Nem bírom. Újra és újra túlfeszítem magam (persze úgy, hogy mindenki azt lássa, nekem ez semmi, ide még a többit, azzal is megküzdök). A létező minden értelemben. Mert, hát ki akkor, ha én nem? A Világot vágyom menteni, de addig nem fog menni, míg el nem fogadom: nem vagyok szuperhős. És nem a hősködés tesz határtalanná, hanem az Önazonosság. Embernek születtem. És az emberek gyarlók, gyengék, hibáznak a rengeteg pozitív tulajdonság mellett. És nem feltétlen kell spártai módon büntetni magam, ha ezeket én is elkövetem akarva, akaratlanul. Persze ez nem ment fel semmi alól.
Most tanulok embernek lenni. Nem könnyű feladat.
