A shamisen húrjai varázsolnak téged elém, lágy dallama a hűs széllel táncol. Az onsen forró vize óvón ölel, a hegy karjaiban heverek vele. A holdezüstbe öltözött éj ragyogóvá emeli alig derengő, áttetsző testedet.
– Tényleg te vagy az? – rugaszkodok feléd.
– Csak a forró gőz kábít. – ereszkedsz mosolyogva féltérdre a fűre.
– Te vagy, nincs kétség. – érek oda hozzád.
Megbabonázva nézek fel rád, messze vagy, mégis… itt vagy.
– Telhetetlenül kívánnám, hogy bárcsak teljes valódban látnálak!
– Első találkozásnak ez neked nem tökéletes? – tárod szét karjaid a természet ezer arcára mutatva, szemeid kutakodón rajtam hagyva.
– Talán, ha a helyemben Te lennél a vízben… – süllyedek orrig a hold gőzölgő tükrébe.
Nevetve kínálod nekem egyik kezed a kiszálláshoz. Gondolkodás nélkül nyúlok felé, s lépek a kivezető szikla valamelyikére. Ám, lábam a semmibe vész, s lejjebb ér talajt, miközben mintha súlyos selyem tekeredne köré. Arccsípő forróság térít magamhoz. Levegőért kapkodva állok fel a vízből. A sziklafürdő közepén állok, a táj holdezüst ruháját elcsente egy apró felhő, helyeden a hűlt harmat cseppjei, s a shamisen már búcsúdalát énekli mára.
– Hát… – sóhajtok csalódottan – Legalább eljöttél… – mosolyodom el a hűs fűre lépve.
Yukatámba bújva ismét előtör a Hold, s mindent újraöltöztetve megvilágítja a felismerést:
Nem te látogattál meg.
Én álmodtalak magam mellé…
2010. első fele
