Vannak azok a lusta, borongós napok, amikor a düh mélyen morajlik bennünk, mint az a libabőrt hozó égi moraj a fellegekből. Nem vet szét, nem borít be vörös ködével, nem veszi el az eszünket. Sőt, nagyon is észnél tart. Teljesen tudatunknál vagyunk és tisztán, élesen látjuk minden hazugságunk, ferdítésünk. Azokat is, amiket bár tudunk, mégis előszeretettel kerüljük.
Konokul állnak előttünk, mintha hadbíróság venne körbe. Jelen van minden jelenlegi kudarcunk, elszalasztott múltbéli esélyünk, eltemetett élő és holt jövőnk tanúk és egyben bírák képében, kőbe vésve.
Bebetonozva. Kegyetlenül minket méregetve.
Először megadjuk magunkat. Csak egy kicsit, mert tudjuk, hogy nem fog csitulni. Ilyenkor már csak úgy nem. Néhány perc után menekülnénk. Túl mélyre kellene hagyni zuhanni magunkat, de arra kinek van ideje 2 munkanap közt? Ez nem az az 1 – 2 óra és vége van esemény.
Meg amúgy is: „Muszáj?”
Aztán rájövünk, ez nem kívánság műsor: zuhanni kell. Csak egy kicsit, had menjünk aztán dolgunkra. Félig – meddig kiegyezve ezzel megtörténik az odázás. Cserébe kegyetlenebb a másnap.
Ugyanott ébredsz, a különbség csak annyi: a bírák megragadtak és nem eresztenek.
Őket nem érdekli a felszín. A menni kell, tenni kell hétköznapiságok. Ők figyelmet akarnak, válaszokat. Most.
7 oktillion atomnyi múlt követel bennünk evolúciós ugrást magának.
Azonnal.
Így, hát körülményeinkhez képest megadjuk magunkat. Essünk túl rajta, zuhanjunk. És a zuhanás a legkegyetlenebb. A földet érés már zsigerből megy, tompítva. Ott és akkor, a gyorsított, előző nap elkezdett, fájdalmas zuhanás végén van egyébként minden béke: a Csend.
Az üresség, a semmi és a minden. Egy végtelen, időtlen térben. Az alfa és az ómega.
Összetört mosollyal arcunkon adjuk meg magunkat és nézünk fel bíráinkra, tanúinkra. Eggyé olvadt múlt, jelen, jövő, képzelt és valós képünkre. Magunkra. Legbelsőbb valónkra.
Megérkeztünk.
A hagyma belseje. Innentől már nincs lentebb, bentebb, mélyebb, igazabb, félelmetesebb.
A nyers valónk.
Aki gyenge akkor is, miközben a világot képes tartani. Akinek fáj az is, amit az ész kiröhög. És aki nem röhög azon, amin mi, elfedve őt. Aki felismeri, hogy részben azért szerelmes a lehetetlenbe és keresi azt, mert tudja mennyire biztonságos, éteri, bebukhatatlan.
Minden egyszerre talál meg.
Tehát itt a szint lépés ideje. Méghozzá a tanulós, fájdalmas fajtáé, nem a hipp – hopp, észrevétlenül bekövetkezőé. Tanulhatok újat – aka csinálhatom másképpen -, vagy fejleszthetem meglévő készségeim, képességeim önmagam ismeretével kapcsoltan.
Bármerre is megyek, ezen a szinten már egyszerre jelentéktelen és van mégis hatalmas súlya, jelentősége.
Alfa és Ómega.
Ez az, amiről szüleink, nagyszüleink, feljebb menőink beszélnek. A pont, amikor elengedhetsz mindent.
A pont, amikor megérted az ezerszer hallott mondatot az azt kísérő félmosoly tartalmával:
„Majd rájössz egyszer!”
Ha nem is jól, de személy szerint én helyesen akarom folytatni. Nincs több odázás, nincs több ignorálás. Nincs több miért és mikor.
Most van.
A két legfőbb miért megválaszolásával. Eljött az idejük. Ha most elfutok, talán örökre megoldatlan maradok. Egy soha meg nem értett talány önmagam számára.
Megtört mosolyom megszállott vigyorrá válik, a tudásvágy mindig beválik.
Önmagam horgára akadva félretolom a jövőm, ő még várhat. Ő még hosszabb folyamat és sokkalta tisztább, világosabb, élesebb, még a maga zavarosságával, végtelen kérdőjeleivel együtt is, mint a másik.
A másik… Egy sokkalta bonyolultabb, leginkább rajtam kívül álló, általam megválaszthatatlan, kontrollálhatatlan dolgot művelő kis izé. Amit én lassan időtlen idők óta békén hagyok, de az csak piszkál. Az időnként általánosságban felbukkanó, ám egy ideje konkrétan a képembe szertelenül pofátlanul ugráló szerelem.
Szív.
Ezeregy idézet jut eszembe, de csak kettő ismétlődik vetésforgóban, neonfényként villódzva:
*”Kiteszem a szívemet a szemétbe, egy ideje már nem nézek a szemébe”
**”Szíved a temérdek szépségbe úgyis belesajdul”
– Rendben van! – teszem szívemet az asztalra, kikukázva – Győztél. Hallgatlak.
…
Csendben van, hisz valójában mindent tudok. Csak el kellene engednem a letakart, pórázon tartott gondolatokat. Ne adj isten kimondanom, vagy leírnom. Megveszett falkaként fognak átgázolni rajtam, túl régóta vannak a Feledésbe zárva.
Időtlenül telik a farkasszemes némaság. Előkerült szívem nem kér számon, nem fölényeskedik. Felettébb bosszantó.
Csak teszi, amire rendeltetett: dobog.
Emellett azonban most éppen teszi azt is, amit mi húztunk rá igazolatlanul: dönt és választ. Éretlenül, értetlenül, eszetlenül, kéretlenül. Az amatőrök örök naivitásával és szerencsétlenségével megspékelve.
Kevés vagyok neki, másért is dobban. Fizikai templomom éltetője konkrétan nem elégszik meg velem…
– Szóval, nem hagysz békén. – ráncolom homlokom – Pont a lehetetlent választva várod, hogy oldjam meg minden blokkom ezzel kapcsoltan… – esküszöm, felkuncogott.
Egy Ríviai Geralt – féle „Hm…” után, sóhajtva engedem el a pórázt. Dübörögjön át rajtam minden. Ha szerencsém van, itt is hagynak örökre.
#hátpersze
Semmi sem újdonság, ismerem mind. Hogy miért nem, hogy miért igen. Leginkább a miért nem. Akadt róla nem egy megörökített diskurzusom önmagammal. (dióhéjban ITT)
A trigger pont, amikor alakot ölt a miért igen. Amikor az évek óta teljes nyugalmamban a Mindenség elém pöcköl egy nyugalom megzavarására totálisan alkalmas igent. Ezzel még lehetne is valamit kezdeni. Hajlandó volnék rá, ennyire ismerem magam. Mondhattam bármit, ez valójában sosem volt kérdés.
Igen ám! Csakhogy, ez az igen, a „lehetetlen” szóval van körbe tacepao – zva.
…
– Most… Most akkor, ezzel mi is a célod? – keresném a tanítást a Mindenségben, de csak az értelmetlenséget látom az eleve halott ügyben.
Mit is kellene megoldanom? Most… Most ez komoly? Ez valami büntetés? Útjában van a Mindenség valamilyen céljának remete életem? És, miért pont az enyém?
Ne üljek nyugodtan, de fel se álljak.
Van rajtam sapka, nincs rajtam sapka.
Al Pacino monológja jut eszembe az Ördög ügyvédjéből (ITT):
„Nézd, de meg ne érintsd!
Érintsd! De meg ne ízleld!
Ííízleld! De le ne nyeld!”
#köszi
A lehetetlent pakoltad elém?
– Mjó. – megyek bele a játékba – Akkor most te fogd meg a söröm. – kapom fel szívem visszanyomva rég elhagyott helyére – Legyen, hát Ő. Lássuk mit lépsz, merre vezetsz!
Oldom meg bebukva bebukhatatlanul, kihívva a Mindenséget.
Ez ilyen… win – win situation.
…
Vagyis lose – lose.
Ülhetek továbbra is mindent is elnyomva, vagy minden gondolatot is engedve. Ez esetben nincs jó, vagy jobb. Majdnem tök mindegy, mert marad minden ugyanúgy. Csak most már csendestársam lett a magányban. Hurrá.
Én a Magány, Te pedig a folytonosságában feledhetetlen:
– Csöndem leszel.
Az Örök Lehetetlen.
* Horváth Kristóf
** Kovács Ákos
cím: Your Last Steps
[…] a kis elefántcsont tornyomba. (hiába by the way, mert házhoz szállítást kaptam… ITT olvashatsz […]