Szerelem

A határozók

Az elmúlt 2 hétben a a Valentin – napi lázhoz – egyébként egész hónapra – más oldalról csatlakozva két régebbi cikk volt terítéken. A volt vőlegényes (Társ, akit félreismertem), és az utána érkező Mérgező kapcsolat – os.

Mindkét kapcsolatnak volt egy ugyanazon, különösen kiemelt közös vonala a másik részéről. Majd ők segítenek mindenben, engedjem meg, erről szól elvégre egy kapcsolat és, én csak legyek nekik, ne aggódjak semmin. Nem baj ha megtörök, nem baj ha elfáradok, lehetek gyenge, ott lesznek. Majd óvnak, védenek. Mindig, minden téren.

Önmagunk árnyékától azonban legkevésbé azt tudjuk megóvni, aki velünk együtt él, lélegzik. Neki jut minden negatívumunk, gyarlóságunk.

Mindig. Bármikor.

Ezek a végtelenséget jelentő szavak jó ideje megmosolyogtatnak a kapcsolati kontextusokban használva. Tedd hozzá, hogy a szándékod a mindig, a bármikor. Azt komolyan tudom venni. Csak úgy azonban, a levegőbe lógva egy gyermeteg játék, egy magasztos, túlfűtött felvillanás, amit viszont egyáltalán nem tudok valódiként kezelni. El lehet játszani vele, de építeni rá nem. Ha szeretnénk is, hogy így legyen, nincs akkora hatalmunk, hogy mi döntsünk erről az életben. Elvégre sosem tudhatjuk mi történik velünk vagy a másikkal.

A szavaknak hatalma van az én életemben. Vigyázok arra, mit mondok ki, igyekszem figyelni rá.

A „Szeretlek”?

Arra különösen. Átlag 3 hónap alatt nem mondtam ki eddig. Amíg ott van az agyam, amikor kimondanám, inkább bent tartom. Csak akkor bukik ki, amikor már azt érzem megfulladok, kiugrik a szívem, ha nem teszem meg.

Onnantól kezdve? Hát, azután már minek óvatoskodni, nem? =)

A másik ilyen gyermeteg fellángolás a: „Meghalnék érted!”

Az könnyű. A halálra csak egyszer kell rávenni magunkat. Az végleges. Élj! Azt minden nap kell. Szimbiózisban mindennel.

Törekedve arra, hogy nem pusztán a világ, de önmagunk példaképei legyünk.

Olyanok, akikkel mi magunk is szívesen lennénk kapcsolatban.

Na, de visszatérve: a különbség ordító volt a 2 kapcsolatban.

Az első említett kapcsolatban a bizalmatlanságom és a nincs ez így rendjén falait kellett lerombolnia mindenféle segítség, könnyítés nélkül a volt vőlegénynek. Egyébként igazságtalanul vele szemben, ami ráadásul nagyon, nagyon sokáig tartott.

„Majd’ 2 év munkája volt, amivel elérte, hogy a kezébe adjam az életem.”

Végül bíztam. Mint akkor először és azóta sem abban a mélységben.

Ne, ezt ne keverd össze a szerelem érzésével. Az aki akkor volt, már nem mozdítja jelen énem ebbe az irányba. Hogy most kicsoda, azt meg nem tudom. Én az vagyok, akit ha ilyen módon elveszít az ember – bármelyik részről történjen is -, kisétálok a másik életéből.

A második kapcsolatnál nem akartam ezt a hibát elkövetni, és rögtön az elején beleengedtem magam ebbe a bizalomjátékba. Lesz, ami lesz, ne rajtam, ne ezen múljon, történjen aztán bármi. Percéletig tartott a bizalom, de a hitet nem engedtem, ahhoz ragaszkodtam. A bizonyos ló túloldala…

Mindkét módba kollektív belepereceltünk. Nem jött be sem az egyik, sem a másik út. Nem ezek vezettek egyik kapcsolat végéhez sem, bár hozzátettek fő vonalon, és egyébként ezek hagyták az egyik legjelentősebb nyomot:

A függetlenséget minden pozitív és negatív hozadékával.

A fenti kapcsolatok végéig a függetlenség akarása, vágya, zsigeri léte minden egyes területen a bizalmatlanságból fakadt. Ma már ez nem így van. Ma már a szabadságból, a korlátok nélküli létből. Önmagam láncait vedlettem le általuk.

Ettől függetlenül, egyik kapcsolatba sem vágnék bele újra tudván, amit tudok; vagyok és lettem, aki vagyok.
Bármelyik utat választva is, úgyis ott leszünk, ahol éppen lennünk kell, nem? =)

Hogy mennyire tudnék jelenleg egy kapcsolatban független és önmagam lenni, az jó kérdés. Barátiban simán megy – ezt is meg kellett tanulni, teszem hozzá – , de a szerelem… Az más. Kifordít önmagunkból, nem látunk reálisan, vágyjuk a másik majdnem folytonos közelségét lehetőleg kiszakadva a világból.

Ebből következik, hogy fogalmam sincs arról, hogyan is állok a szerelemhez. Annyira nem része az életemnek, hogy rendesen feladná a leckét, mit is kezdjek azzal, ha valaki belecsöppenne ilyen formában az életembe.

…

Elképzelésem sincs, bármennyire is erőlködöm.

A megérzés

A fent említett 2 kapcsolat után – ami 10 évet ölelt fel az életemben mindennel együtt – szimbiózisban mozogtam a Mindenséggel. Ott volt az ideje bőven annak, hogy magam legyek, keresgéljek, kutakodjak, nyulat üldözzek. Aztán megszületett BoBó, ez a weboldal. Minden időmet neki szenteltem a megélhetési meló, majd 7 hónapos túlórás korszaka (ebben az időszakban indult a weboldal maga a rendes cikkekkel) és a meglévő szociális kapcsolataim ápolása mellett. Amikor megkaptam akkoriban a kérdést, hogy amúgy nem hiányzik – e egy kapcsolat azt mondtam:

„Nem. Most BoBó a legfontosabb. Stabilitás kell neki, erős alapok, amire lehet építkezni. Nem fér bele az életembe se kicsi, se nagy ő. Majd azután, hogy már kiépült a rutin. Addig nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni.”

Akkoriban valóban úgy éreztem, hogy BoBó – tól függetlenül egyébként készen állok egy új kapcsolatra. Igazából, magára a szerelemre. Mert azzal, hogy megváltottam önmagam, már szent is a béke, lepacsiztunk. #hogyne

A fő szörnnyel, a fő szinten…

Mert nekem ez a mumus. A szerelem.

„Inkább a kard és a vééér, mint a rózsa és a tövis.” Tudod, ITT már említettem. Talán, idővel felkerül ide egy verssorozatom, ami jobban megérteti ezt.

Emellett, van egy olyan alattomosan, folyamatosan a háttérben futó érzésem, hogy erre az életemre nem lett kalibrálva találkozás a valódi Társammal. Nem tudom ez honnan, hogyan… Lehet, csak egy védelmi mechanizmus, az is lehet hogy jól érzem. Vagy szimplán mi voltunk olyan h@lyék, hogy azt gondoljuk, ez milyen jó móka, vagy mellette nem tudnám megtanulni azt, amit meg kell. A feladatom itt és most, amit nem az éteri kapcsolatból vagy általa, azzal mögöttem kell megtanulnom. Pont, hogy nélküle.

Minden leckém arra hivatott, hogy saját magam tapasztaljam meg, egy szál önmagamban. A mélységeit, magasságait, megoldásait. Talán az is a leckém – ha nem a legnagyobb – hogy megtanuljam: egyedül legyek. Így talán értelmet nyer az amióta az eszemet tudom, megmagyarázhatatlan módon engem kísérő magány érzése.

Megint csak az idő az, ami választ adhat erre, ám gyanítom, ezt a választ csak a felsőbb énem – vagy hívd ahogy akarod – fogja megkapni. A testbe zárt kis darabkám sosem. =)

Az ész

Tegyük fel, hogy a fenti az humbug, vakvágány.

A szerelem, mindig is mumus volt a bizalmi problémák miatt. Nem csak az a 2 nagy kapcsolat, hanem a sok kisebb és nem csupán szerelmi mind nyomot hagyott ilyen – olyan módon. Minden pontnál megtaláltam az okot, a miért – et. Hogy mit hordozott tanítást, fejlődési lehetőséget az adott kapcsolat (akármilyen, nem csupán szerelmi).

Nem sok zsigeri félelmem van. Ez részben szerencse a habitusomnak köszönhetően – véremben van a kamikaze cselekvésre való hajlam -, részben azonban rengeteg tudatos munka következménye. És a tudás, hogy bármikor lehet másik félelem, bármikor visszatérhetnek a régiek, bármikor beleperecelhetek bármelyikbe.

Fogalmam sincs mikor történt (az elmúlt egy – két évben valamikor), de az összes félelmem, gyávaságom egy helyre irányítom, hogy azt táplálja inkább, ne mást. Nem mást duzzasztok, mint magát a szerelmet. Félek tőle. Megint beleengedni magam egy másikra is épített életbe, jelenbe, jövőbe, ezáltal múltba, élményekbe, emlékekbe, mély érzelembe… Aztán, ha jön az ébredés, a pofon, az akárminek köszönhetően, elveszik, köddé válik minden, és csak a zuhanás marad.

„Nem hiszem, hogy olyan nagyon be kell mutatni azt az ürességet, amiben csak a fájdalom van, amikor vége lesz az Életnek. Összeomlik minden, eltűnik a talaj, a Múlt, a Jelen, a Jövő. Ahol még a Semmi sem létezik.
Csak a fulladás van, egy olyan leírhatatlan mellkasi fájdalommal, amitől legszívesebben az ember lánya élete végéig csak torkaszakadtából ordítana, miközben darabokra tépné saját lelkét. Újra és újra.
Megváltás lett volna a halál. De, mint tudjuk, önszántamból ez nem opció. Már.”

Persze, mindig azt mondom, hogy már bármit túlélek, kivétel az éhhalált. Szóval, akkor minek is picsogok… Kúszik elő jogosan gondolat.

Túl. De előtte, mint bárki más: belehalok, nem is egyszer. Persze nem végleg, és nem is adom fel közben mindazt, amit elértem: az élni akarást.

Az elszakadás, a leszokás, a folyamatos emlékeztető arról, hogy ne engedjük zsigereinknek a másik gondolatát, jelenlétére vágyást… Soha többé nem akarom átélni. Ahogyan senki sem.

Mind eközben persze elkalandozom időnként, hogy de jó is lenne. Ekkor viszont eszembe jut az a bizonyos időtlen idők óta velem lévő érzet:

A Társam olyan, mint Colombo felesége a nagyérdeműnek:
Tudom, hogy van, létezik, mégsem találkozom vele.

És visszatértünk az elejére. Ebben a témában a köröket rovom egy helyben, nem haladok sem előre, sem hátra. Nem eszem tovább azt a bizonyos pudingot, nem akarom megfejteni, boncolgatni. Azt sem érzem, hogy kellene. Újra és újra oda lyukadok ki, hogy más nem kell, csak a valódi Társ. Az meg úgysincs itt, úgyhogy nem pazarlom az időt a megoldhatatlanra. Hátradőlve mosom kezeim: „Kiszálltam!”

És szívem darabkáit inkább olyan helyeken hagyom, mint a bizonyos Mátra pihenője és Sigtuna tópartja. Vagy bárhol a hegyekben. A felhők közt/fölött egy – egy repülés alkalmával. Törpe, a teleszkóp mutatta csodákban. Vagy a nyári égbolt szabad szemes látványában, lubickolva a csillagokban, a Tejút egyik karjában.

A lista hosszú, a csodák pedig végtelenek. Társ ide vagy oda.

És ez a másik oldala a dolognak. Pusztán a szerelem, nekem nem elég. Kevés, hogy ettől legyek kerek, egész – főleg, hogy nem gondolom: ettől leszünk teljesek – , hosszú távon boldog. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé, vagy nem „igaziból”, mélyen szeretnék.

Amúgy, mélyebben, mint hinnéd. Pont azért, mert tudom, egyszer vége lesz. Így, vagy úgy.

Vagy, hogy kevés lenne a másik. Csupán nem tudom és nem is akarom egy helyen tartani a fókuszom. Csak attól hogy fejlődnék, tapasztalnék, tudnék meg rengeteget a világról és magamról? És én erre vágyom. Ez a vesszőparipám. Minél többet látni, minél többet felfedezni.

Egy ember ilyen mélységű szeretete világom legbecsesebb darabja. Menedékem, oltalmam.
Ám, nem maga a világ.

Telhetetlen vagyok és, ha választanom kell: úgy a világot választom, mert: „A lista hosszú, a csodák pedig végtelenek. Társ ide vagy oda.”

Látod? Újra és újra oda érek vissza, ahonnan elindultam. =)

Mérgező kapcsolat

Nemek harca