Fényszennyezés volt terítéken ilyen – olyan formában a múlt évben, nem csak nálam. Egyre kevesebb égboltja „használható” az országnak (nem egyedülállóan sajnos) arra a célra, hogy szabad szemmel, binokulárral, teleszkóppal csodálhassuk minél fedetlenebbül a csillagokat, maradványaikat, bolygóinkat, kint száguldó kődarabokat, a Tejút karját és a többit.
Volt erre egy reflektálásom, ami elgondolkodtatott.
„Jól tükrözi a helyzet Jelen korunk gondolkodás módját: amit képesek vagyunk igába hajtani, irányítani, csak azt lehet csodálni. Biztonságos. Minden ezeken felül álló dolgot inkább fedjünk el, mert az ismeretlen és befolyásolhatatlan meg félelmetes. Legyen az bármilyen gyönyörű és valódi. Arról nem is beszélve, hogy milyen hatással van még kollektív az, hogy onnan eredünk. A sötétből, a kegyetlen Világűrből, fúziókból, felfoghatatlan időintervallum történései következménye, láncszemeként. Valami ősi ösztön vezérelhet minket abban, hogy elfedjük a sötétséget, mindegy milyen áron.
#dontlookup
Pedig az éjszaka gyönyörű, a kozmosz végtelen, és ezen a bolygón mi vagyunk az egyetlen faj, aki mindezt képes lehet értelmezni, felfogni. Hogy mekkora csoda a létünk! Kár, hogy kevesen vágyunk foglalkozni mindezzel…
#lookup „
A fény nem rossz. Ezt szeretném leszögezni. Annak ellenére, hogy sanszosan odaadnám életem hátrelévő részét azért, hogy a teljesen, mesterséges fények, iparosodás előtt lélegző bolygónk (éppen felhő mentes, tök tiszta) éjjeli égboltja alatt csak egy éjszakát eltölthessek nyugalomban. Mondjuk a jó néhány ezer évvel ezelőtti időszakban, mielőtt még emberi nyelven legendát szőttünk volna a csillagokról, auroráról.
A biztonság is jó dolog. Hiányzik, mélyebben továbbgondolva. Lassan 1 évtizede nem érzem abban magam, azelőtt meg gyerekkoromban utoljára. Luxus, ami olyannyira nem életem része, hogy felettébb különös lenne, ha ismét találkoznék vele. Újra kellene tanulnom, mit is jelent, mit is adhat.
Talán jobb nem is emlékezni rá. Így nincs mibe beleszakadnia szívemnek. =)
Talán emiatt nem rémiszt meg engem a kegyetlen, sötét, végtelen Világűr…
Pontosabban de.
Azért végigszalad a gerincemen a hideg és torkon ragad a gondolata annak, ha odakintre képzelem magam.
Aztán mégis elmosolyodom és vágyom rá. Ugornék bele tárt karokkal, végtelen nyugalommal. Nem tudom megmagyarázni a miért – jét.
Talán mert sosem következik be.
Talán mert ezzel itt hagyhatnám az általunk alkotta világot, ami… Ami nem érdemelte azt, amivé formáltuk.
Talán, mert onnan eredünk, és mágnesként vonz, hogy lássam, érezzem, csodáljam, még ha meg nem is érthetem, fel nem is foghatom.
Bennem másként működik az ismeretlentől való félelem. A Haláltól való félelem. Mert ez működik legtöbbünk zsigereiben, ha sötétebb van a kelleténél, vagy ha az általunk ismert életet pikkpakk elvevő világűrre gondolunk. Ösztön. A génjeinkben van, nem is szükséges tovább keresgélni az okát. OCKHAM BOROTVÁJA. Mindig a legegyszerűbb magyarázat a nyerő. A legnagyobb hiba nem tudomást venni minden ilyenről.
Félek. Rettegek. Mint bárki más. Nem is egy dologtól. A vesztembe nem rohanok (nagyon) eszetlenül (legtöbbször), ám hagyni nem szeretném, hogy a félelem eltakarja előlem a Világot és annak sok színűségét, meg és még meg nem fejtett titkait. És a saját titkaim, saját magam vágyait, gondjait. Persze, utóbbi a legnehezebb. Rálátni magunkra messzebbről.
Tudtad, hogy az általunk ismert élethez való víz bolygónkon nem a sajátja? Nem magától termett rajta.
A Föld bolygó lávagolyó volt, semmi több. Minden víz a bolygón odakintről jött, meteorok hozták magukkal. Évmilliókon át megsorozva halvány kis kékünket.
Persze, az emberi testben létező elme nem arra lett kitalálva, hogy ezt maradéktalanul felfogja. Ez is ijesztő. Olyan felfoghatatlan események történnek és történtek, olyan felfoghatatlan idő alatt…
Újra és újra emlékeztetni, szembesíteni magunkat azzal, mennyire parányok vagyunk, mennyire sebezhetők és mennyire nincs hatásunk az univerzumra…
Mert, ha jön a giga aszteroida, amúgy mit tudsz tenni, hogy megállítsd?
Van egy zsebWillised?
A Világűr és minden nélkülünk is halad tovább. Még az én agyam is felforr ettől, ha sokat foglalkozom ezzel. Nem csodálom, hogy rengetegen inkább az elfordulás mellett döntenek. Az emberi hétköznapok világába burkolóznak. És, mivel emberek vagyunk (nem húsosfagyik) ez rendben is van így.
Egy bizonyos szintig. Mert van, amikor ez az emberi hétköznapokba való burkolózás megakadályozza tovább fejlődésünket. Mind az egyéni, mind a kollektív szintlépésünket. És persze a technológiait is.
Megrekedtünk. Tobzódunk abban, hogy az atyaúristent is kivilágíthatjuk például, és milyen szép. Hát, ne vegye már el tőlünk ezt senki!
Aztán, mint mi, a Jelenlegi Teremtés Koronái… Láncszemei és nem végeredménye mindennek? Azt jelenti lesz nagyobb, jobb, erősebb, okosabb? És akkor velünk mi lesz? Ez is ösztön. A táplálékláncé. Ki akarja ezt a lehetőséget számba venni, mikor szintén genetikailag kódolva vagyunk reprodukciónk jelentőségére?
Az űrvilág ingoványos talaj. Sokan még mindig ördögtől valónak, forrásaink pazarlásának tekintik az azzal való foglalkozást, pedig sok mindent köszönhetünk ennek az ágazatnak. ITT olvashattál néhány ilyenről.
Lábjegyzet: a katonai büdzsé 5 – 10 százalékát nem költjük űrkutatásra. Világszerte. Gondolkodj el ezen.
Amúgy az megvan, hogy ennek az anyagi forrásnak valódi értékéktartalma csupán minimális százalék? A többi csak névérték. Papír, tucatjával gyártható fém. Mi ruháztuk és ruházzuk fel, mint anno(?) az isteneket hatalommal.
Az arany – ami valódi értékkel bír – is nem mellesleg kinti hozadék. Adott osztályú csillag fúziója során létrejött, szupernóva robbanás után valamikor a bolygóanyagunkba került csodaság. Annyi van, amennyit anno kapott. Létrehozni nem tudjuk.
Alkimisták keresztje…
Látod? Mindenkinek van.
Nem jó alapokra építkezünk és ezt nem akarjuk felismerni, mert a kudarc… Az elvesztegetettnek gondolt idő. Mennyivel egyszerűbb minden ilyet elseperni szemünk világa elől.
A tudatunkkal még mindig az ösztönt szolgáljuk tudattalanul, miközben azt meg lexikális tudásunkkal vakítjuk el, ha kell, ha nem.
Nagyon félrementünk. Még mindig nem tanultuk meg összefésülni genetikai jelzőbójáinkat a tudással, tudatossággal.
Pedig a hosszú, kiegyensúlyozott, egészséges élet lehetőségének összes nyitja a kezünkben van, mégsem vagyunk képesek összeilleszteni darabjait.
