avagy saját céljaid
Amiket rengetegen inkább mélyre temetünk.
Mindannyian hallhattunk a Mount Everest – en legutóbb eltűnt magyar hegymászó férfiról. Először a jeladója nem jelzett, műholdas telefonon sem jelentkezett, de két másik csapat még látta abban az időben élve. Mire a mentőcsapat az utolsó ismert helyére ért, már nem volt ott a férfi. Eltűntnek nyilvánították, az idő múlásával halottnak.
Szóval, még az elején beleolvastam a kommentekbe a hír kapcsán, amikor még csupán kihagyott a jeladó jelzése. Az eltűnés, egyre biztosabb halál hírére sem változtak ezek:
„Micsoda dolog, hogy nem változott az életcélja, amikor édesapa lett? Micsoda dolog, hogy egy hegymászó egyáltalán édesapa lesz? Felelőtlen. Nem tudja a kötelességét. Hogy teheti ezt a családjával?”
A kormány és a statisztikák szerint a keresztények országa vagyunk. Hívők. Isten.
Én nem hiszek egyébként a fent említett típusú Istenben (túlontúl emberi és részrehajló… tehát emberi), tudtommal azonban létezik valami olyasmi tanítása a fiának, ami úgy végződik:
„… az vesse rá az első követ.”
Tényleg, még a Halálban is magyar a magyarnak farkasa?
Vérzik a szívem. Viszont, ahogy egyre kisebb a bánat amiatt, hogy elhagyom a népem – immár véglegesre tervezve -, úgy egyre nagyobb a szégyenem, hogy ide tartozom.
Mikor lett fontosabb az EGO az emberségnél, a részvétnél?
Régen legalább volt bennünk annyi tisztelet, hogy tartottuk magunkat nyilvános szinten ahhoz a – egyébként szintén csőlátó, másik végletes – mondáshoz, hogy: „Halottról vagy jót, vagy semmit.”
Alpinista stílusban az első magyar, aki ilyen magasra jutott a Csomolungmán (avagy a Világ Anyján) ITT megosztott utolsó bejegyzésének részlete a csúcstámadás előttről arról szólt, hogy hálás a támogatásért, úgy érzi, az egész ország támogatja, és hogy mindenkiért, mászik.
Ország. Mindenki.
…
Amúgy, nekem volt édesapám. Biológiailag mindenkinek, fizikailag – lelkileg sok mindenkinek, de nem mindannyiunknak. Az enyém meghalt. Önkeze által.
Igen, haragszik rá egy részem. Igen, meg tudja érteni egy másik részem. ITT olvashattál a történetről.
Az ő élete, nem az enyém. Ahogyan egy szülőnek szabadon kell engednie a gyermekét, amikor eljön az idő, úgy a gyermeknek sem szabad követelnie, hogy márpedig szűnjön meg önálló embernek lennie pusztán azért, mert ő lett, van, lesz. Emlékszel, hogy mindannyian alig vártuk, hogy azt kezdjünk az életünkkel, amit csak szeretnénk, mihelyt képesek vagyunk eltartani magunkat, nem? =)
Nem ítélem el ezért édesapámat annak tudatában és tapasztalásában sem, hogy ennek a döntésnek a következménye fájdalmas nekünk, hátramaradottaknak. Inkább elengedéssel és tisztelettel fordulok döntéséhez. Pedig, ő „csak” öngyilkos lett. Maga döntött. Célja volt a halál, nem a szenvedélyének, élete egyik legfontosabb részének hódolva vitték el a körülmények.
Gyerek szemmel én így látom egy szülő elvesztését. És úgy, hogy előbb intek csendre bárkit is aki ítélkezik felette, főleg ismeretlenül, minthogy a saját apám ellen fordulva az ítélkező mellé álljak bólogatva.
Nem azért, mert csőlátó vagyok, meg a majomszeretet. Nem volt szent, volt idő, amikor velem is rosszul bánt, hagyott mély sebet. Hanem azért, mert tisztelem, szeretem és képes vagyok felfogni, hogy ő nem csak apa volt, hanem ember, férfi, akinek önálló élete volt.
A saját életünket meg csak mi élhetjük, nem más. Nekünk jogunk és feladatunk tudni mit bírunk, mire vállalkozunk, mi éri meg, és mindezek reciproka.
14 évesen felfogtam mindezt. És nem, nem vagyok csodabogár. Ez a normális. Ez lenne a normális.
Nézzünk tükörbe és keressük meg saját céljainkat. A sajátunkat, nem másét. Nem a társadalom által elvártat, elfogadottat. Az igazit, ott mélyen, nem a felszínen. Elöljáróban annyit megsúgok: ezeket démonok őrzik. A sajátjaink. Csak akkor fog menni, ha szembenézünk velük, amihez nagy bátorság kell. Rendezni velük sorainkat meg rengeteg energia. Több, mint véleményezni mások lelkén áttaposva az Őszinteség léleknyugató illúziójával takarózva.
Szerintem azonban, mindannyiunkban ott van az az energia, ami ehhez szükséges. Az Akarat? A tenni vágyás?
Hát…
Isten óvjon Mindannyiunkat?
Nem, e – mögé nem bújhatunk. Isten, és akármi más mögé. Inkább Mi magunk óvjuk Egymást. Annak azonnal kézzel fogható nyoma van már itt, a földi létünkben.
Ami által egyébként minden tan szerint csak még jobb lesz a Mennyeknek országában…
Mivel itt, az anyagi síkon éljük ezt az életet, talán ezzel lenne érdemes leginkább foglalkozni és nem egy éteri hatalomra hagyatkozva várni azt a fajta csodát, amire mi magunk is játszva képesek vagyunk: segíteni másokon, magunkon.
A Jelenben. Azonnal. Itt. Most.
Ölelek Mindenkit. Szívből.
