Apa

Édesapám halálhírét úgy tudtam meg, hogy elhívtak anyum mellől.

Olyan érzés lesz majd, ha már ő sem lesz, mint akkor. Olyan egyedül nem voltam még sosem ezen a világon.

Már azelőtt is dolgozott bennem egy olyan akarva-akaratlanul, hogy én lökjek el magamtól inkább másokat, semmint engem lökjenek majd el előbb vagy utóbb. Vagy csupán csak múljanak el. Egyszerre félek ragaszkodni, és túlságosan is ragaszkodom.
Sosem volt rendben a világképem. Olyan szempontból, hogy valami oknál fogva mindig is túlláttam a szülők által létrehozott védőbuborékon. Az érzet van meg, hogy valami nem jó, valami nem stimmel. Megmagyarázhatatlan melankólia kísért végig, amióta csak eszemet tudom. Elmúlás érzés, ez így pontosabb.

Kicsi voltam, amikor elváltak a szüleim. Persze, sokáig szerettem volna, hogy együtt legyenek. Jóban voltak, barátság is összetartotta őket, nem csupán én. Hétvégente apunál voltam, és minden vasárnap a délutáni meseválogatáshoz a tévében, cukros-fahéjas tejbegrízt kértem. A mesék végeztével meg indultunk vissza anyuhoz.

Apai ágról nem voltam a mama szíve csücske, mert hát anyám lánya is vagyok, ő meg végképp nem volt csücsök. Ha ezt gyerekfejjel simán leszűrtem, sok erőfeszítés nem történhetett egy illúzió létrehozására sem a gyerek érdekében. A papát nem ismertem.

Nagyon sokára apu lépett, és összejött a régóta kiszemelt hölggyel. Nem volt semmilyen ellenérzésem ezzel kapcsolatban, gyermeki naivitással örültem neki. Szerettem, nagyon is szerettem. Egyik náluk töltött hétvége alatt megfordult a fejemben, hogy mintha pocakos lenne a hölgy. De, hát ha olyan van, úgyis szólnak!
Az ilyen megérzéseket brutál gyorsan elhessegetem magamtól, mert valamiért nem veszem észre, hogy amúgy meg betalálnak. Hiba. De, most nem erről van szó.

Aztán, karikagyűrűt véltem felfedezni apun, a hölgyön nem volt feltűnő. De, apun ékszer? Rá is kérdeztem, de el lett mismásolva a válasz. Én meg elhittem. El akartam hinni.

Ma már tudom, hogy csak akartam. Valami irányíthatatlan védelmi mechanizmus beindult.

Ugorva kicsit az időben, eljött a karácsony, Szent este. Minden alkalommal anyai nagyszüleimnél töltöttük anyuval, nagybátyámékkal. 25 – én meg apu jött értem. De, Szent este még semmi hír nem volt a másnapról. Este telefonáltunk.

Elmúltán 12 éves, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy én keressem aput, igazán telefonálhattam volna hamarabb, meg amúgy is, csak az ajándékokért mennék, ha csak most jutott eszünkbe keresni.

…

Valami ilyesmi hangzott el. Ekkor gyűlöltem meg hosszú időre ezt az ünnepet. És ez a kiváltó oka annak, hogy képtelen vagyok kérni. Akár tárgyat, akár segítséget. Bár, mindig is utáltam, úgyhogy inkább csak kőbe véste.

1,5 évig nem kerestük egymást.

Valami oknál fogva egyszer az apai nagymamánál kötöttem ki. Nagyon SOS felvigyázás lehetett, mert akkor már jó ideje az eseten túl voltunk. Kettő darab képet pillantottam meg a szekrényen kitéve.

Apu öltönyben, párja fehér blézerben, virágcsokorral a kezében, ismeretlen háttérrel. A másik a nagyszobájukban készült. Mama a kanapén, egy újszülött gyermekkel a karjában.

“Szóltak volna” csak ennyi járt a fejemben “Akármi is van, szóltak volna, hisz’ ezek jó hírek”

Felkapva a 2 fotót, kirobogtam a konyhába mamához, és kérdeztem, ezek milyen képek.

– Ja, az apádék esküvője, az meg a féltestvéred. – pillantott fel, majd folytatta az ételkészítést.

4 hónapos terhes volt apu párja, amikor átsuhant a fejemen a gondolat, hogy talán várandós.

Nem tudom, miért volt ez. Miért így volt, miért így történt.

8. osztályos voltam már, amikor egy ének órán levelet írtam apunak. Kettő dologra emlékeztettem. Az egyikről hallottam, a másikra emlékeztem. Hibák voltak részéről. Nagyon nagy hibák. Esendőségről, gyarlóságról szóltak. Nem szemrehányásként. Emlékeztetőként, kettős mérceként, és hogy mindezek ellenére: apa csak egy van. És nem, nem akarom elveszíteni. Nem érdekel mi volt. Nem érdekel, miért történt mindez, miért zárt ki, felejtsük el. Az apám, szeretem. És van egy testvérem. Egy húgom.

Elvittem hozzá a levelet és bedobtam a postaládába. Azt hiszem már másnap jött és beszéltek anyuval.

Egyszer mentem valamikor hozzájuk, ő nem volt otthon. Nem is volt megbeszélve. A húgomat szerettem volna látni. Egy mesekönyvet vettem neki.

Miért találok ki hazugságokat apuról? És, hogy gondolom azt a hangvételű levelet? Nehogy azt higgyem, hogy egy mesekönyv és…

Nem értettem. Azt értettem, hogy szereti. Hogy bántja, ha rosszat hall róla. De csak a pánikot láttam rajta, és a kétségbeesést, hogy felborult az idill azzal, hogy ismét apám, ezáltal az ő és a húgom életének részese leszek. Nyeltem, nem érdekelt mit mond, mennyire mar lelkemig. Bármit azért, hogy ismét lehessen édesapám.

Apu sosem kérte számon rajtam a levélben említett szemrehányásokat. Tőlem sosem kérdezte, honnan tudtam azokat, amiket. Sosem hánytorgatta fel, miért toltam kegyetlenül az arcába. Mert nem volt fontos. Nem az volt a fontos a levélben a mi kapcsolatunk szempontjából.

Azt hiszem, február lehetett. Ismét rendszeresen találkoztunk egészen júniusig, amikor is moziba mentünk, ketten. Szülinapom alkalmából, mert azon a héten ballagtam az általános iskolából, így az volt a hétvégi ünneplés terve. Furcsán csendes volt. Nem volt Jelen. Távolba révedőnek mondanám, valahol nagyon messze járt. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi a baj. Sokáig gyűjtöttem a bátorságot a kérdésre, hiszen még nem volt felszabadult a viszonyunk. Májusban meg kimaradt néhány találka, mert húgom vírusos fertőzéssel kórházba került.
A másik meg: gyerek vagyok. Az ő gyereke. Nem fog panaszkodni. De, annyira érezhető, észrevehető volt, hogy valami van. Nem tudtam elmenni mellette. Terelt, de elfogadtam. Ballagáson találkozunk.

Írtam már akkor is, fel is olvashattam a műsor részeként. Ennyire emlékszem a ballagásból. Mert apuék nem voltak ott. Kattogott az agyam, hol vannak? Vajon csak késtek, és nem látom őket a tömegben? Vagy megint kórházba került a kicsi?

Semmit nem tudtunk, lement a ballagás. Még felszaladtunk a lakásba, utána indultunk vacsorázni. Anyu akkori párja fizetett be valami munkahely által szervezett akármire. Pont kapóra jött.
Lent vártuk a buszt a ház előtt, amikor is felbukkant apu párja, barátnőjével az oldalán. Nem is emlékszem, hogy melyikük hívott el anyu mellől. Talán a barátnő, apu párja közel sem jutott hozzánk. A buszmegállóban közölte remegő, elcsukló hangon:

– Apád meghalt.

A “mi?” kérdésem elhangzása után már zokogva ismételte meg és én már kétségbe esve fordultam, kerestem, kapaszkodtam volna anyuba, hogy akkor én ezt most nem hiszem el, amíg ő meg nem erősíti.

Míg odaért hozzám, egy örökkévalóság telt el. Mind a kettőnknek extra trauma ez az élmény a főfő mellé.

Így ballagtam el az általános iskolából. És ekkor értettem meg, hogy minden más megvár, de van ami csak egyszer jön el az életben. Ilyen például a ballagás. Elmentünk a vacsorára, én döntöttem így. Anyuék aggódtak, biztos jó ötlet-e ez, de bíztak bennem. Még én is gondolkodtam egész este, hogy rendben van-e ez így. Felfogtam mi történt? Tudatában vagyok, vagy csak menekülök?

Nem, dehogy fogtam fel! Csak tudom, kristálytisztán tudom. És nem, nem menekülök. Egyszerűen csak félreraktam, mert a gyász megvár. Egy életen át velem lesz. Most annak van itt az ideje, hogy örüljek, elszabadultam arról a helyről, a lezárásnak. Itt olvashattad, mennyire idegennek éreztem magam ott.

14 évesen.

Fogalmam sincs hogy csináltam. Honnan…

A felsőbb? énem vezetett, óvott. Az, aki lenni szeretnék, akivé válni akarok és nem csak x évente néhány alkalommal bukkan elő.

Aznap éjjel álmodtam apuval, és végtelen nyugalommal keltem. Rendben volt ez így. A kérdésem, hogy annál többet nem tudtam tenni, hogy a vacsora mellett döntöttem, hogy mosolyogtam a halálhíre után néhány órával. Hogy szeretem és tovább menni nem bűn.

Apu öngyilkos lett. 2 nappal a szülinapom után 1 nappal a ballagásom előtt.

Egy szerető feleség, egy alig 2 éves kislány, egy 14 éves, újonnan visszakapott lánya mellett, lakással, kocsival, szeretett vezetői munkával.

Sosem haragudtam rá. Konkrétan rá, a döntése miatt. Azt valamiért elfogadom, megértem, mégha nem is tudom a miért – jét. Kíváncsi az vagyok persze, mai napig. Mindazok ellenére, ami neki adatott, mégis mi vitte erre? Nem hirtelen. Előkészült rá. Mégsem hagyott egy szót búcsúzóul.

Egy gyermek szemével ismertem őt. Az apát. Odáig nem jutottunk, hogy magát az embert is lássam. Nem tudom, terelt volna-e bármilyen irányba, ha elveszek, vagy ezt meghagyta volna anyunak. Nem tudom, milyen lenne, ha együtt italoznánk csak úgy békében, a természetben. Nem tudom, mit szólt volna az udvarlóimhoz. Nem tudom, milyen lehet felnőtt fejjel apa kicsi lányának lenni. Bár, gyanítom, ezt bizonyos okok miatt soha nem tudtam volna meg.

De, azt sem tudom, milyen lehet nővérnek lenni…

Apa halála után kerestem a párját, ugyanúgy jártam hozzájuk hetente. Aztán elgondolkodtam azon, hogy miért mindig én keresem őt? Úgy döntöttem, kivárok. Megvárom, hogy ő keressen.

Évek teltek el.

Egy hagyatéki tárgyalás miatt kerestek fel újra, apai rokon oldalról. Akkoriban ismét járni kezdtem hozzájuk. Nem ismertük egymást a húgommal. Egy nagy ék is közénk került, ami miatt nem lehettem vele őszinte. Az egyetlen dologban, ami közös bennünk: apu, és apu elvesztésének hogyanja. Ez állított meg, hogy bármikor is felkeressem őt. Ez az ék máshova kerül, ha valaha is olvassa ezt az írást. Sokáig rágódtam ezen, de nem az én keresztem, ideje letennem.
Nem bírtam a szemébe nézni, de igazat sem mondhattam. Úgy döntöttem, ismét előveszem a megvárom, hogy apu párja keressen taktikát. Bevált.

A kishúg felnőtt, bár nekem megmaradt 1,5 éves formának, amikor tájt testvérek lehettünk néhány lopott hónapra. Igaziból, őszintén.

A kapcsolat az apai ágú rokonsággal apámmal szállt a sírba.

És így lettem Nagy – ból, Őzse. =)

Mert, a születésemkor kapott családnév a Nagy volt, nem az Őzse.

Jó, hát Őzse N. Éva szerettem volna lenni, mert apu az apu, szeretem, eszemben sincs megtagadni semmilyen formában, ám ezektől a kötőjeles, dupla vezeték(és kereszt)nevektől kivagyok. És, hát ezek a neves szabályok a Dzsennifer, Eperke és társaival kimerülnek…

Apa.

Szívbemar, hogy nem használhatom ezt a szót annyiszor, és úgy, ahogyan sokaknak megadatik.

Apa.

A Jelenben kimondva, a Jövőbe tekintve hideg, üres, értelmezhetetlen.

Apa.

A szó, ami megnyitotta a feketelyukat a mellkasomban a személy eltűnésével.

Apa.

A dal, ami bármilyen állapotban vagyok is: hat.