Magyar encyclopaedia, „Egy akadémia felállításának módja” – 1655
Apáczai Csere János (szül.: Csere János; Apáca, 1625. június 10 – Kolozsvár, 1659. december 31) neveléstudós, filozófus, teológus, író volt az első, aki egy tudományos intézmény létrehozását és a tudományok magyar nyelven való művelését szorgalmazta Erdélyben.
Egyetemi tanulmányait Hollandiában végezte, ahol megismerte a kor legfejlettebb tudományos és társadalmi ötleteit, azok alkalmazásait. Az itt tapasztalt szellemiség mintájára kezdte tanulmányozta a korabeli európai iskolákat, oktatási rendszereket és kezdte keresni, hogyan lehetne a tudományokat latin helyett magyar nyelven tanítani. A Hollandiában tapasztalt egyszerű, vallásos, ám gyakorlatias életmód hatására döntött úgy, hogy egy olyan modern, mindenki számára elérhető iskolarendszer javaslatát dolgozza ki, amely segíthet felemelni a magyar nemzetet. Hatással volt még rá a központosított, államilag támogatott tudományos bázis eszméje is.
Legismertebb műve a Magyar Encyclopaedia (1655), amelyben a korszak tudományos ismeretanyagát összegezte, és amelyben elsőként alkotott magyar kifejezéseket (középpont, rézsútos, ok, stb.) a reáltudományok számára.
Úgy vélte, hogy egy tudományos közösség működéséhez elengedhetetlen a közös szaknyelv.
Az 1656 – os kolozsvári székfoglaló „Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól” címet viselő beszédében élesen bírálta a korabeli hazai viszonyokat. Úgy vélte, hogy a magyarság elmaradottságának oka a tudományok és az iskolák elhanyagolása. A megoldást egy olyan szervezett értelmiségi rétegben látta, amely nemcsak átveszi a nyugati – főleg holland – tudományos eredményeket, hanem itthon tovább is fejleszti azokat.
Ezen elvek alapján 1658 – ban tervezetet nyújtott be „Egy akadémia felállításának módja” címmel Barcsay Ákos (Kozmatelke, 1619 – 1661. július eleje) erdélyi fejedelemnek egy korszerű egyetem és egyben tudományos központ létrehozására, mely bázisul szolgált volna a hazai elit kutatásainak. A tervezet nem csupán a tanítást emelte ki: szerepelt benne egy központi nagy könyvtár, nyomda, botanikus kert, anatómiai teátrum és csillagászati megfigyelőhely létrehozása.
Elképzelései azonban több okból kifolyólag nem valósulhattak meg. Erdélyben török – tatár pusztítások és belső trónviszályok zajlottak ekkoriban. A konzervatív egyházi és fejedelmi vezetés haladó, és puritán (a latin nyelv helyetti anyanyelvi oktatás) nézetei miatt nem fogadta pozitívan ötleteit. Olyannyira nem, hogy Gyulafehérvárról például száműzték is. Kitartani tervei mellett azonban nem maradt ideje: 1659 – ben, mindössze 34 évesen tüdőbajban elhunyt.
Societas Litteraria – 1735
Szerkezetében az egész országra kiterjedően az első tudományos társaság létrehozásának ötlete a nemzetközileg elismert Bél Mátyás (Szlovákia, Nagyócsa 1684. március 24 – Szlovákia, Pozsony 1749. augusztus 29) evangélikus lelkész, pedagógus, történész és földrajztudóshoz fűződik. Bár szlovák származású volt, egész életét a Magyar Királyság történelmének, földrajzának, népességének kutatásával töltötte, mindemellett hungarus – tudatúnak vallotta magát.
Legismertebb műve a Notitia Hungariae novae historico – geographica, melyben Magyarország megyéinek történelmi, földrajzi, néprajzi és gazdasági helyzetét részletezi. A több kötetes mű évszázadokig szolgált forrásként a kutatók számára. Behatóan vizsgálta a magyar, szlovák és latin nyelv szerkezetét, eredetét.
Tanulmányait a németországi Halle – i Egyetemen végezte; a város akkoriban az európai szellemi megújulás központja volt. Az itt töltött évek nagy hatással voltak rá. A kutatók itt már szervezetten, intézményesült társaságokba tömörülve, együttműködve gyűjtöttek adatokat kutatásaikhoz és közösen dolgoztak a tudományterületek felvirágoztatásán.
Hatással volt még rá Gottfried Wilhelm Leibniz (Németország, 1646. július 1 – Németország, 1716. november 14) történész, matematikus, fizikus, jogász, diplomata, és filozófus, akinek kezdeményezésére több tudományos akadémia is létrejött Közép- és Kelet – Európa szerte.
Bél Mátyás, a Notitia Hungariae novae historico – geographica – hoz végzett kutatásai alatt tapasztalta, hogy egymagában képtelenség ilyen széleskörű, részletes műhöz adatokat gyűjteni (archívumok kutatása, kéziratok ellenőrzése, terepmunka, stb).
1735 – ben ezért kidolgozott egy tervezetet egy latin nyelvű tudóstársaság létrehozására.
A Societas Litteraria nevet viselő társaság azonban a bécsi udvari, a hazai politikai és felekezeti támogatás hiányban hivatalosan sosem jött létre.
A gyakorlatban azonban Bél Mátyás informálisan létrehozta diákjai, barátai, az őt támogató vármegyei tisztviselők, hazai és külföldi tudósok közreműködésével a hálózatot és a társaság tervezetét alkalmazva valósította meg az adatok gyűjtését művéhez.
Magyar Athenás – 1766
Bod Péter (Felsőcsernáton, 1712. február 22 – Magyarigen, 1769. március 2) református lelkész és történész volt a következő javaslattevője egy hazai tudós társaságnak. A század magyar művelődés–, irodalom– és egyháztörténet egyik legkiemelkedőbb alakja. Életét a magyar nyelv pallérozásának, valamint a hazai kulturális és történelmi örökség megmentésének szentelte.
Olyan jelentős művekkel járult hozzá a magyar kultúrához, mint a Magyar Athenas (1766), az első irodalmi, magyar nyelvű lexikon és az első magyar egyháztörténet, „Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza állapotjának, és világ kezdetétöl fogva a jelen való idöig sokféle változásainak rövid historiája” (1760).
Ő is külföldi (Leideni Egyetem, Hollandia) tanulmányai során tapasztalta meg a nyugat – európai tudományos társaságok és akadémiák életét. Ő is felismerte, hogy az egyedül kutató magyar tudósok munkája elszigetelt marad, és a hazai szellemi kincsek, régi kéziratok, történelmi emlékek az összefogás hiányában elvesznek. Bél Mátyáshoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a magyar kultúra felemeléséhez egy olyan szervezett tudós közösségre van szükség, amely összefogja a kutatókat, koordinálja a munkát és biztosítja a a könyvkiadást.
Konkrét lépéseket tett egy erdélyi tudós társaság megszervezésére. Elképzelései szerint a társaságnak nemcsak a protestáns értelmiséget, hanem felekezeti különbség nélkül, a kor minden hazai íróját és tudósát tömöríteni kell.
A tervezett társulat feladata a magyar múlt, egyháztörténet, a jog és a nyelv kutatása lett volna. A társaság alapjául a mecénása, gróf Bethlen Kata (Bonyha, 1700. november 25 – Fogaras, 1759. július 29) udvarában végzett szellemi munkát, illetve az ott felhalmozott, általa rendszerezett hatalmas könyvtárat (Nagy Bibliotéka) szánta.
Végül az ő elképzelései sem valósulhattak meg. A Habsburg – udvar veszélyesnek tartotta a protestáns bázisú vagy nemesi önszerveződéseket, mivel azoktól a nemzeti szeparatizmus erősödését féltették. Emellett nem állt rendelkezésre olyan tartós állami vagy főúri alapítvány, amely hosszú távon finanszírozni tudta volna a társaság működését és a könyvnyomtatást.
Haláláig hatalmas nemzetközi levelezést folytatott, és fáradhatatlanul írta könyveit magyar nyelven, hogy a hazai közönség művelődhessen.
Ratio Educationis – 1777
Mária Terézia (Bécs, 1717. május 13 – Bécs, 1780. november 29) idejében felmerült egy Bécsben felállítandó, központi birodalmi akadémia terve, melyet befolyásos udvari orvosa, a holland Gerard van Swieten (Hollandia, Leiden 1700. május 7 – Ausztria, Bécs 1772. június 18) dolgozott ki. Egy olyan összbirodalmi tudományos akadémia létrehozásáról lett volna szó, melynek központja Bécs lett volna. A birodalom minden tartományának – a Magyar Királyságnak is – anyagilag kellett volna hozzájárulnia a bécsi intézet fenntartásához, cserébe a birodalom legkiválóbb tudósai Bécsben tömörültek volna, és onnan irányították volna a monarchia tudományos életét.
A Magyar Udvari Kancellária mentesítést kért a hozzájárulás befizetése alól, és azt javasolták, a Magyarország által Bécsnek fizetendő összeget egy önálló, magyar tudományos akadémia létrehozására fordíthassák. A bécsi Államtanács ezen felháborodott, az elképzelést nevetségesnek tartották. Az osztrák államtanácsosok mélyen lenézték a magyar kulturális viszonyokat. Úgy vélték, hogy a műveletlen magyaroknak nincs is ehhez elegendő képzett tudósuk, és az egész felvetés csak a bécsi udvar központosító törekvéseinek szabotálására szolgál.
Végül aztán sem a bécsi, sem a magyar akadémia nem jött létre.
1777. augusztus 22 – én azonban Mária Terézia kiadta az első Ratio Educationis rendeletet, amelynek kidolgozásában olyan kiváló magyar szakemberek működtek közre. A rendelet a Magyar Királyságra és a hozzá szorosan kapcsolódó társországokra egyaránt vonatkozott.
A rendelet az oktatást kiemelte a tisztán egyházi irányítás alól, és állami közüggyé nyilvánította. Egymásra épülő, piramisszerű iskolaszerkezetet hozott létre az elemi népiskoláktól a gimnáziumokon és akadémiákon át a pesti egyetemig. A korábbi teológiai és latin nyelvi képzéssel szemben előtérbe helyezte a hasznos és gyakorlati ismereteket: a földrajzot, a történelmet, a természetrajzot, a számtant és az állampolgári ismereteket. Az elemi iskolákban pedig a tantárgyakat a helyi anyanyelven (magyarul, németül, szlovákul, románul stb.) kellett tanítani, míg a közép- és felsőfokú oktatás nyelve továbbra is a latin maradt.
Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék – 1970
A magyar tudós társaság megalapításának történetében Bessenyei György (Tiszabercel, 1746 vagy 1747 – Pusztakovácsi, 1811. február 24) császári testőrtiszt, költő hozta el a döntő fordulatot: ő volt az, aki a korábbi elszigetelt, udvari és hivatali kísérleteket (mint Bél Mátyás, Bod Péter, vagy a Kancellária bécsi küzdelme) nyilvános, nemzeti programmá emelte. Bessenyei nemcsak elméleti szinten követelte az akadémiát, hanem pontos politikai és társadalmi indoklással támasztotta alá annak szükségességét.
Bessenyei 1765 – ben került Bécsbe a magyar nemesi testőrség tagjaként. Ott tartózkodása alatt szembesült a nyugat-európai (főleg francia) felvilágosodás eszméivel és a birodalmi központ kulturális fölényével. Felismerte azt, amit korábban a bécsi Államtanács is a magyarok fejére olvasott: a külföld és az udvar azért nézi le a magyarokat, mert nincs modern, anyanyelvi kultúrájuk és tudományosságuk.
Úgy vélte, ha Magyarország fel akar zárkózni Európához, a tudományokat magyar nyelven kell művelni és terjeszteni, amihez azonban egy központi intézmény kell. Bessenyei híres jelszava:
„Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de sohasem az idegenen.”
Bessenyei két kulcsfontosságú műben foglalta össze az akadémiára vonatkozó elképzeléseit. A Magyarság (1778) röpiratban fogalmazta meg először nyíltan a hazai tudós társaság tervét. Arra figyelmeztette a nemzetet, hogy a nyelv elhanyagolása a nemzethalálhoz vezet, és az ország gazdasági, erkölcsi felemelkedése a tudományok hazai meghonosításától függ. Az Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1790) műve a legfontosabb, konkrét akadémiai szabályzattervezete, melyet II. József halála után, a nemzeti ellenállás tetőpontján, az 1790–91-es országgyűlés idején adott ki, amikor a magyar rendek készen álltak a reformokra.
A Jámbor szándék – ban Bessenyei egy rendkívül modern, működőképes intézmény képét vázolta fel. Az akadémia elsődleges célja a magyar nyelv csiszolása, szavak alkotása azért, hogy a nyelv alkalmassá váljon a modern törvényhozás, a gazdaság és a tudományok kifejezésére. Leszögezte, hogy a társaság nem működhet pusztán lelkesedésből. A tagoknak rendes fizetést kell kapniuk, hogy függetlenül, főállásban csak a kutatásnak és a fordításnak élhessenek. Az intézetnek külföldi szakkönyveket (mezőgazdasági, ipari, jogi munkákat) kell magyarra fordítania és terjesztenie, hogy a tudás a nép szélesebb rétegeihez is eljusson.
Tudva levő volt, hogy a bécsi udvar nem fogja pénzelni a magyar akadémiát. Ezért a Jámbor szándék – ban Bessenyei eleve a magyar nemességhez és a főurakhoz fordult.
Azt javasolta, hogy a vármegyék és a nagybirtokosok adjanak össze egy központi alapot (például önkéntes adózással vagy alapítványokkal), amelynek kamataiból fenntartható az intézmény.
Bár az országgyűlésen felállítottak egy bizottságot az akadémia ügyének megvitatására, a nemesi rendek többsége ekkor még a politikai jogaik védelmével (a Habsburgokkal való alkudozással) voltak elfoglalva, és nem akartak áldozni saját vagyonukból erre.
Bessenyei csalódottan vonult vissza pusztakovácsi birtokára, a „bihari remeteségbe”. Bár életében az akadémia nem épült meg, a Jámbor szándék elméleti alapot nyújtott a későbbi nemzedékek számára.
A század végén, 1784 – ben II. József császár (Bécs, 1741. március 13 – Bécs, 1790. február 20) az egységes birodalom megteremtése érdekében kötelezővé tette a közigazgatásban és az oktatásban a német nyelvet. A magyar nyelv védelme ekkor vált a Habsburg elnyomással szembeni politikai ellenállás jelképévé. Halálos ágyán egyéb rendeleteivel egyetemben visszavonta a német nyelvi rendeletet.
Ratio Educationis – 1806
Az 1790 – 91 – es országgyűlésen a magyar rendek egy tanügyi bizottság felállításával követelték az oktatás törvényi szabályozását és a korábbi rendeletek felülvizsgálatát. A nemesség parlament által elfogadott törvényben bízott, I. Ferenc (Olaszország, Toszkána 1768. február 12 – Ausztria, Bécs, 1835. március 2) a francia forradalom és a napóleoni háborúk miatti udvari félelemtől vezérelve azonban megkerülte az országgyűlést, és a felvilágosult eszmék visszaszorítására 1806 – ban uralkodói rendeletként léptette életbe a második Ratio Educationist.
Bevezette a tankötelességet. Pontosított az iskolai szintek tankeretén, azonban az uralkodóház iránti feltétlen hűséget és a vallásosságot helyezte a középpontba. A tananyagból törölték vagy megnyirbálták a kritikus gondolkodásra ösztönző filozófiai és természettudományos oktatható részeket.
Kötelező tantárggyá tette a magyar nyelvet a nem magyar anyanyelvű gimnáziumokban is, ami óriási lépés volt a későbbi reformkori nyelvújítási és államnyelvi törekvések felé.
A magyar nyelv ügye – 1825
I. Ferenc – hez visszatérve: 1811 és 1825 között rendeleti kormányzással uralkodott, nem hívta össze az országgyűlést. A rendeleti kormányzás, az abszolutizmussal egyetemben passzív ellenállásra késztette a megyéket. Például nem fizettek adót, nem adtak katonát, így 1825 – ben kénytelen volt összehívni az országgyűlést Pozsonyban.
Az országgyűlésen a politikai feszültség teremtette meg a lehetőséget a tudós társaság ügyének újjáélesztéséhez. Mivel a vármegyék a 14 éves önkényuralom után tértek vissza a parlamentbe, a rendek követelték a sérelmeik orvoslását, és kiemelt politikai programmá tették a magyar nyelv hivatalossá tételét. Az alsóházi (szélesebb választói rétegek, helyi közösségek képviselői) üléseken heves viták folytak arról, hogy a kormányzat és a főnemesség elhanyagolja a kultúrát.
1825. november 2 – án Felsőbüki Nagy Pál radikális követ beszédében nyíltan támadta a vagyonukat Bécsben és Párizsban elherdáló magyar főurakat, amiért egy garast sem áldoznak a nemzet felemelésére és a nyelv kiművelésére.
Széchenyi István gróf ekkor még katonatisztként, felsőházi (társadalom kiváltságos, vezető rétegei, leginkább születési vagy hivatali jogon) tagként volt jelen Pozsonyban, de látogatta az alsóházi üléseket is. Magára vette Felsőbüki Nagy Pál (Fertőszentmiklós, 1777. október 7 – Bécs, 1857. március 26) liberális nemesi politikus, országgyűlési követ kritikáját, és felismerte, hogy a nemesi szónoklatok nem oldják meg a problémát, ha nem társul hozzájuk anyagi fedezet.
A következő napon, 1825. november 3 – án a kerületi ülésen Széchenyi szót kért és bár főúrként a latin vagy a német lett volna a megszokott, demonstratívan magyarul szólalt fel, és megtette történelmi felajánlását: birtokainak egyéves jövedelmét, 60 000 forintot ajánlotta fel a magyar nyelvet kiművelő tudós társaság megalapítására.
Széchenyi kiállása áttörte a politikai gátakat és azonnali láncreakciót indított el: a teremben ülő többi nagybirtokos presztízskérdést csinált az ügyből, és egymásra licitálva százezres tőkealapot adtak össze napok alatt. Az összegyűlt magántőkére támaszkodva az országgyűlés már érdemben tudott tárgyalni. Bizottságot alapítottak az akadémia alapszabályának kidolgozására, aminek eredményeként megszületett az 1827. évi XI. törvénycikk: a Magyar Tudós Társaság, ma ismert nevén: a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos alapító okirata.
A törvény legfontosabb pontjai és rendelkezései a következők voltak:
- Az alapítvány törvényesítése: Jogi úton rögzítette és biztosította a Széchenyi István, Nagykárolyi gróf Károlyi György (Bécs, 1802. március 28 – Budapest, 1877. november 9) főispán, magyar királyi főudvarmester, politikus, Krasznahorkai és csíkszentkirályi gróf Andrássy György (Kassa, 1797. február 5 – Bécs, 1872. december 19) császári és királyi kamarás, tanácsos, Magyarország főpohárnokmestere, a Tiszai Vaspályatársaság és a Felső – magyarországi Bányamívelő Egyesület elnöke, és mások által felajánlott tőkealapot (a magánalapítványokat), hogy azt kizárólag az Akadémia működtetésére lehessen fordítani.
- Az uralkodói jóváhagyás 1830 – ban: Azáltal, hogy az országgyűlés megszavazta és I. Ferenc király aláírásával szentesítette a törvényt, az intézet legális, államilag is elismert és védett köztestületté vált. Ez garanciát jelentett arra, hogy a bécsi udvar később se tudja önkényesen feloszlatni.
- Az Alapszabály előírása: Kötelezővé tette egy részletes szervezeti és működési szabályzat kidolgozását, amely meghatározta a társaság belső szerkezetét és a tudományos osztályokat.
Ez a törvénycikk zárta le a nemzeti tudós társaságért folytatott, csaknem két évszázados küzdelmet, és nyitotta meg az utat a tényleges tudományos munka megkezdése előtt. A társaság első, formális igazgatótanácsi ülését 1831. február 14 – én tartotta, ahol Széki gróf Teleki József (Pest, 1790. október 24 – Pest, 1855. február 15) magyar történetíró, jogász, Erdély kormányzója lett az elnök, Széchenyi István pedig az alelnök.
„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”
– Gróf Széchenyi István
Be a Nerdy Bird!
