MEDVEBOCS

a legnagyobb, legfélénkebb hörcsög

Törpe hörcsögeim voltak, és Láng – Osh – nál, a másodiknál jött a gondolat: egyszer lesz egy aranyhörcsögöm is. Kíváncsi vagyok, miben mások. Azon kívül, hogy hangyányit merészebben nyunyorgathatóak. Persze, a fogaik is nagyobbak, és állkapcsuk ereje is…

Láng – Osh mellé, külön lakba – magányosan élő, !egyedül! tartható állatok – Ötvös Csöpi érkezett, egyáltalán nem tervezetten. Erről ITT olvashattál. Meg is állt a létszám, mert sem hely, sem idő több állatra. Láng – Osh hirtelen távozott, a púpomat is kisírtam. Sir Gombóc után egy cseppet sem könnyebb elengedni a háziállatot. Sőt, azt kell mondjam, egyre nehezebb. A rutin, csupán a fizikai formájuk búcsúztatásához alakul ki.

Láng – Osh hétfő este hunyt el. Vasárnap már Bocs be is költözött a neki megfelelő alapterületű helyre (arany esetében: 80 x 50 x 50 cm). Korai volt, de ezt majd egy másik cikkben egyszer talán jobban körbejárom. Ennek ellenére, Bocs tanított meg arra, hogy sosincs elég korán. Ha valaminek, valakinek jönnie kell, jönni fog, mindegy mit hiszek, gondolok, mire vagyok felkészülve. Fel kell nőni a feladathoz. Ez épít, erősít, tanít, végtelen boldogsággal ruház fel.

A kettőnk kapcsolatának mélysége a türelemben volt keresendő.

A hozzám kerülő pockoknak leginkább rezervátumi élete van. Hagyom őket, és lassan közelítek feléjük. Mivel zárt térben élnek, és marhára ellennének egyedül egész életükben, így ezt tartom szem előtt. Erre még rájátszik a saját jellemük, igényük. Leginkább én igénylem az ő társaságukat, nyunyorgatásukat.

Hát… Bocs azt igényelte volna, hogy egyedül lehessen egy zaj és élőlénymentes szobában, és csak úgy teremjen neki az étel, friss víz, zöldség… Lehetőleg csendben persze. Mindentől, de tényleg mindentől megijedt. Az első fél évem arról szólt, hogy:

„Te jó ég, most fog szívrohamot kapni a hörcsög, pedig csak levegőt vettem a közelében!”

Vagy, megmozdultam. Vagy ránéztem, netán gondoltam rá…

Árnyékok, fény, muslicazümmögés, porszívó, véletlen hozzámérés… Egytől egyig halálos fenyegetés volt. Hihetetlen gyorsasággal körbeszaladt a ketrece oldalán és a sarokban, a plafonjára kapaszkodva kötött ki, kapkodva a levegőt, mozdulatlanul.

A plafonján… Mint egy macska.

Nem jött elő egész nap, ha itthon voltam, csak este, amikor már muszáj volt. Arra is rákészült rendesen… Aztán, az volt a taktikája, hogy ha találkoztunk és odakint volt, hogy mozdulatlanul maradva, szemrehányóan bámult. Ha már kellőképpen bevonzotta a tekinteted, lassított felvétel szerűen kezdett a biztonságot adó hely felé közelíteni. Vagy, szaggatott mozgással, kinyúlva, mint valami harmonika. Vagy a fal fele fordult megsértődve, így ignorálva látványosan.

Túléltük egymást. =D

Ő a Hörcsögmentés által közvetített gazdikereső, mentett pocok. Ideiglenes gazdija városom beli, így nem kellett messzire mennem érte. Tudod, melyik dalon csüngtem akkor éppen repeat – en?

Kajagoogoo -Too Shy

Igen, ez szólt végig a fülemben, amikor mentem érte…

…

Tudod, hová jutottunk?

Én voltam a „só” neki, ha más is a környéken volt, vagy ha nagy ritkán megpróbálkoztam vele a kinti szöcskézéssel. Vakargathattam, masszírozhattam a bejáratánál, amin félig kicsüngve elterült percekig ilyenkor.

Az egyetlen pockom eddig, aki annyira biztonságban érezte magát velem, hogy védtelenül (félig) hagyta magát a vakargatás idejére, miközben majdnem bevágta a szunyát. Természetesen, ez csak a lakjából lógva volt kivitelezhető. Idekint, max. 1 perc volt a limit, és borzasztó ritkán. Annyira nem is lazult le kis barátom ebben az esetben.

És, természetesen csak akkor volt vakargatás, ha ő úgy gondolta. Bepróbálkozás ide vagy oda, voltak határok

Bocs szuperpocok képessége: hangosan tudott nézni.

Komolyan. Minden egyes nap volt ilyenünk, többször is. Amikor érzed, hogy valami nem stimmel. A zsigereidben. Odalestem a lakhoz és egy fehér kobak, radarfülekkel, fekete gombszemekkel kukucskált.

És még én éreztem rosszul magam, hogy vajon mióta szuggerálhatott így nasit kunyizva…

2 éves korára már látszott rajta a kor, bár örök kölyökképű volt. Picit veszített fényéből, dússágából a bundája, 3 – 4 grammal kevesebb lett, és a vakargatós masszázs az ízületei miatt esett jól neki. Valamivel kevesebbet kerekezett, de a rácsot… A rácsot rendíthetetlenül rágta.

Mert ez is szokása volt, csak úgy. Ki nem akart jönni, volt hogy nasival sem lehetett elrángatni. Inkább elvonult, aztán, ha már tisztes távolban voltam, újrakezdte… Éjjel is. Hajnalban is. Randomszerűen is. Mindenkor is. Meg semmikor is. Majd ő tudja mikor is.

Aztán hirtelen romlani kezdett az állapota, egyik napról a másikra. Kevés étel fogyott, egyensúlyzavara lett, begyulladt az egyik szeme, aztán a másik is, lapította a füleit, főleg a jobb oldalit. Se rácsrágás, se kerekezés, se néma szuggerálás. Költözött mellém lakostul az ágyra, hogy megébredjek minden rezdülésére, és nekem se kelljen kimászni hozzá éjjelente. Kapott fájdalom csillapítót, pépes tápot, immunerősítőt, szemcseppet minden nap (a hörcsögpatika alapfelszerelésének nagy része). Néhány nap múlva állatorvosnál kiderült: daganat a hasánál, valószínű áttétes. Nem javasolt műteni, mert nincs olyan állapotban. Az altatás alatt kontrollálatlan lenne a légzése, mivel az állapot romlás óta hamar „kifulladt”, elfáradt, bármilyen egyszerű, kevés energiát igénylő dolgot is tett. Így hát, csináljuk mindazt, amit eddig: gyógyi, immunerősítő, pépes étel, szemcsepp. További javaslat: ha eljön az idő és úgy látjuk szenved, eutanázia.

Másnap még bementem dolgozni, aztán kiírattam magam. Megadatott 4 nap itthon vele. Figyeltem minden mozdulatát, készültem arra, hogy meghozzam a döntést, ha valóban úgy látom. Két napig toltam elé a vizet, a pépes ételét, akárhányszor felkelt. Mohón el is fogadta majdnem minden alkalommal, aztán elengedtem a kis mancsát. Látnom kellett, egyedül mire hajlandó, mert nem lehettem vele sajnos a hétköznapokban folyamatosan. Azt az időt meg, neki kellett megoldania. Felerősödött, javult az állapota és már jött magától enni.

Még a régi, szemrehányó tekintetet is megkaptam tőle. =)

Boldogság volt: még nincs itt az idő.

Ötödik nap reggel megkapta a szokásos gyógyszerét bio répapürébe keverve és mennem kellett dolgozni. Mire hazaértem, az én csacsi öreg medvém átaludta magát a többiekhez, az Örök, Végtelen Szotyimezőkre. Békésen, fájdalom nélkül, a saját kis zugában, komfortosan.

A legnagyobb ajándék volt ez minden oldalról még úgyis, hogy nem voltam mellette.

Mint minden pockommal, vele is különleges, egyedi kapcsolat alakult ki. A vakargatós masszázsok alkalmával érezhetően átvettük egymás rezgését. Volt, hogy én az övét, volt hogy ő az enyémet. Legtöbbször végtelen nyugalom árasztott el. Láng – Osh – nál volt ilyen, a viharok alkalmával, amikor nyugtatni próbáltam, hogy ne legyen ideges. Sosem gondoltam, hogy végül ennyire közel enged magához, és azzal is „kitüntet”, hogy csak engem, senki mást.

Szoknyapecér, Bocs, Radarfül, Foltos fülű, Nagymedve, Pamacs, McFosi, Mimóza, Némafelkiáltójel. Az én szívem hosszú szőrű (szoknyás) aranycsücske, akivel amikor ismét találkozunk, megrágom a fülét, amiért így átvert.