Az elmúlt hónapok hírei kapcsán bizony jöttek az olyanok, akik azzal próbálták csendre inteni a gyermektelen réteget, hogy:
„Hát, neked nem mindegy? Nincs is gyereked. Ne szólj bele”
Nem, engem nem találnak meg ilyenek. Hozzáteszem: nem aktívkodom a kék – fehér platformon, ami néhány éve csupán valami értelmetlen dühöngő és ott (is) szokás ez a stílus.
Ám, én is ahhoz a réteghez tartozom, aki megszólal, ha gyerekekről van szó. Mindezt gyermektelenül. Így hozta az élet.
Mindig is azt képzeltem, hogy lesz gyerekem. Egy vagy kettő. Nem álmodoztam róluk nagy hévvel, nem kapaszkodtam a jövőképbe görcsösen még a kor előrébb haladtával sem. Most sem teszem egyiket sem. Elképzelem, megmosolyogtat vagy éppen elszorítja a szívem. Más részről annyira idegen a racionális elmémnek ez az elképzelt ábránd, hogy időnként hidegen érzelemmentes az egész (ITT és ITT olvashatsz ennek a miértjéről).
Mégis, az egyik évek óta általam támogatott ügy a gyerekeké egy alapítványon keresztül. Esély a jobb életre. Az élhetőbb életre. Ez mindent magába foglal. Élelmezés, egészségügy, edukáció, lakhatás, érvényesített jogok és a többi.
A gyerekek, akik ha kérték, ha nem az életet, védelemre szorulnak, míg fel nem nőnek, meg nem erősödnek. Mindenileg. Ami rengeteg év, munka, odafigyelés mind a felnőtt, mind a gyerek részéről.
Sosem fogok arról írni, hogy mi a véleményem a gyereknevelés múlt – jelen – jövő „trendjeiről”. Gyermektelenül semmiképpen sem, mert ezt tartom a legnehezebb feladatnak a világon, ami semmihez sem hasonlítható. Amiről valóban csak akkor lehet valami fogalmunk, ha műveljük, nyakig benne vagyunk.
Egy fejletlen, semmit nem tudó, semmit nem látott, tudattal bíró (ám azt még fel nem fogó), tiszta lénynek megmutatni a világot anélkül, hogy ne billentenénk saját nézetünkkel, árnyainkkal őt jobbra vagy balra, akarva vagy akaratlanul…
Azt vallom: onnantól kezdve, hogy elvágták a köldökzsinórt, ő egy önálló lény. Nem az enyém, nem a tied (értsd jól), nem rendelkezhetek vele kedvemre ahogyan és amíg csak akarok (az ésszerű kereteken felül). Saját magáé, akit óvni kell (olykor önmagától), védeni, tanítani. Megmutatni neki a világot, a kollektív határokat, szabályokat, feladatokat, jogokat. És a lehetőségeket.
Meddig engedhetem, mikor kell visszarántanom… Örök egyensúlyozás. Valami ilyesmi lehet a szülői lét. Nem lehet nem beleperecelni, úgy hiszem. =)
Ami viszont minden egyes felnőtt kötelessége, ha vállal(hat), ha nem gyereket:
Megteremteni a közeget a biztonságos, egyenlő, egészséges fejlődéséhez globális szinten.
Jogilag, mentális szinten, mindenileg.
Ők a Jövő. Az Emberiség jövői. Ők lesznek majd azok, akik tovább küzdenek a bolygóért, a fajunkért, az életért, a szabad jogokért, a szólásszabadságért. Ők jutnak el a Holdra, a Marsra. Ők fejlesztenek hatékonyabb gyógyszereket, eszközöket. Ők előzhetnek majd meg olyan betegségeket, amiket jelenleg nem tudunk.
Ők folytathatják a harcot a rendszer jobbá tételére.
Nem akarnád, hogy békésebben éljenek? Szebb, jobb, könnyebben kezelhetőbb világban?
