Jó ideje nem bolyongtam.
Itt.
„Papíron”.
Tudatos az ideszánt csend. Mondandóm lenne ezer és egy.
Valahol talán említettem (megvan: ITT), akadt bőven bolyongás, mindegyik terjedelmes, ám káosz, mert minden egyszerre akart előtörni. Mind egyszerre követelt magának figyelmet.
Gondoltam, lecsendesedve kitisztul majd a kép, és mindegyiket sorra véve, kapnak egy tiszta, nem csak magam, hanem mások számára is érthető formát, a szokásos tintával vezetett terápiám részeként. Anno azonban lecsendesedtek… Lecsendesedtem.
Mások, a Te, Ti számára is talán tanulságokkal teli és érdekfeszítőek lennének akár akkori, nyers, katyvaszos formájukban is ezek a bolyongások. Mind azok a helyek, események, világok, ahol jártam.
Számomra azonban, kiüresedtek.
Mint a sípoló lufi.
Már nincs bennük levegő, nem tudnak hangot kiadni. Szélnek eresztődött minden tartalma. Zajosan, fülsiketítően.
Összecsoffadt és mint aranyfüst az ujjaink közt, a léggömb is nyomtalanul semmivé lett.
Letting go
Mint már – lassan mondhatom, hogy – annyiszor, a letting go most is (a fent említett hosszú, zajos, káoszos katyvasz ügyeiben) úgy működött, ahogyan nem számítottam rá. Az újdonság az volt, hogy semmi egyéb, csupán a kíváncsiság fürkésztette velem azt: miért hagy hidegen?
Hát, azért mert… Ezt majd a legvégére hagyom.
Szoc. felületen volt pár „záró” szösszenetem akkor, amikor rájöttem, felesleges tovább erőlködni a fent említett bolyongások rendezésén:
Többet nem érő gondolatok III.
„Ismét itt, a Nyugalom tengerén…”
Kezdődött így valamikor, valamelyik írásom. Emlékszem, a magány adta leple ölelt körbe óvon, jól ismert, rendíthetetlenül kiszámítható biztonságával. Melankólikus, ám stabil.
Mi emberek nem mutatunk újat, hozzuk gyarló formánk.
Újra és újra.
Aztán egymásba fáradunk.
Újra és újra.
Amikor elkezdjük leképezni a másik viselkedését és tükörként reagálunk, az…
Az arra adott válaszreakciók mindig nekünk fájnak és van, hogy rá kell jöjjünk: a tartalom, a mélység, az emberszámba vevés, maga a kommunikáció velünk ürül ki.
Mindig érdekes élmény látni egyébként, hogy mennyire nem szeretik saját bőrön tapasztalni azt a fajta bánásmódot, ami belőlük fakad, amit ők nyújtanak…
A tükröt.
Ilyenkor szembesülünk azzal, hogy egy magunk mennyi mindennel vagyunk képesek megtölteni, életre kelteni valami kietlent és kopárt. Mondjuk, ez esetben számunkra kártékonyan. Hogy mennyire feleslegesen… Azt legtöbbször mi már nem tudjuk meg.
Ám minél mélyebbek a vájt sebek, annál jobban kitűnhet a világ, a pillanat adta szépségekbe vetett, továbbra is rendíthetetlen hitünk, kétségbeesett kapaszkodásunk.
Azt hiszem, egyébként nem az a lényeg, hogy nyílik – e vagy sem bármelyik ajtó, meg hogy mikor, hanem az, hogyan kezelem a folyamatosan bizonytalan és brutálisan sűrűn változó régi – új helyzeteket.
Kegyetlen játék, belepereceltem.
Úgyhogy most inkább leülök viharverten, és gondolatban lánc dohányozva, feneketlen alkoholos butykossal és csak vagyok, míg valami nem hat annyira, hogy mozduljak.
Ééés, vissza a most – hoz:
Nem hatott. Az eszem vitt tovább. Kismilliónyi idézetet ide tudnék bökni az eddigi bolyongásaimból, amik ugyanúgy, stabilan, rendíthetetlenül állnak. Nem teszem. Nem magyarázom tovább. Ez is teljesen felesleges. Elfogytam ebben is.
A Törés
Pontosan meg tudom mondani mikor történt:
A legelső, Magyarok a Világűrben kiállításon jártamkor.
A nap, a kiállítás, ami atomjaimra szed újra és újra minden oldalról. Egyszerre adja a Mennyországot és a Poklot, emel a katarzisba és csap földhöz.
Föld, jut eszembe. A VR – t kötelező kipróbálnod (év végéig megteheted)!
Ott állsz majd az ISS különböző pontjain. Előtted tesznek űrsétát. Hol alattad, hol oldaladnál, vagy mögötted, feletted hatalmas bolygónk. Lesz, hogy a Nap fénye elvakít, elveszted az egyensúlyod, ahogyan le- vagy felnézel és csak a fekete űrt látod, ami mint egy fekete lyuk, vonzz magához a Végtelenbe és annál is Tovább. A semmit. A mindent.
Minden valóságos, minden méretarányos, minden kép valódi, minden beléd ég. Nem csak a retinádba. A sejtjeidbe.
Az a 7 oktillionnyi atom, ami alkot, tele évbiliárdok emlékeivel, ébredni kezd, zsizsegni.
Olyan közel sosem leszel az Otthon – hoz. Az Eredethez.
Elképesztő akarat és idegzet kellhet ahhoz, hogy az űrhajósok, akik ezt az utat valóban megtették, visszatérés után visszataláljanak földi létükhöz. Létünkhöz.
Egy soha meg nem történt élmény vált a Mindenné. Még Törpe, a teleszkóp adta látványtárat is leszorította az első helyről.
Az agyunk, szervezetünk nem tesz különbséget. Meglátta, feldolgozta, elhitte, átélte és pont. Letermelt, felszabadított minden egyes kémiai reakciót, amit ez az állapot elindított. Ott voltam. Kint voltam. Szkafander nélkül, védtelenül, rögzítés nélkül. Lábaim megfeszülve tapadtak az ISS – re, el ne vigyen a legkisebb erőhatás a súlytalanságban, ha megbillenek.
Pusztán a tudat mantrázza: ez sosem történt meg.
Azt mondják, azt mondjuk, bolygónk apró, pici, törékeny porszem.
Az ISS – en állva, cirka 420 km magasságra a tengerszinttől… Megkérdőjelezed a Voyager szonda által készített képet. Ami azon a képen apró pötty, porszem, itt Gigászi Óriásként borul föléd, vagy éppen akar lerántani pusztán jelenlétével talpad, az ISS alatt. Megrendíthetetlen. Ha valóságban lennénk ott, éreznénk erejét. Húzna magához.
Megvan a második űrhajósunk kollabja egy magyar együttessel? A visszajön ő egyszer majd.
Hát… én nem tenném. Nem tettem. Nem jöttem vissza. És nem, azóta sem hozott vissza semmi arra érdemes.
Kint ragadtam.
Kint ragadtam, mégis Anyabolygónkba zárva.
Mintha egy törhetetlen, gyönyörű hógömb foglya lennék.
A Csöndemért maradnék. A fene se tudja miért. Minden ellene szól. Minden. Valami mégis itt kapargat legbelül, nem hagyva hogy megfeledkezzek róla, hogy átlépjek rajta. A Minden is tanúja rá, hogy az ég egy adta világon semmi, de semmi nem történt abból az okból, hogy bármi is kaput nyisson ennek a nyomorult érzésnek.
A szerelem sz@r. Ezt mindannyian tudjuk.
Ha meg még mindez higgadt, józan ésszel, szeretettel és mérhetetlen csodálattal, tisztelettel párosul, halál feleslegesen…
Azért, mert…
Egyre többször kerülök messzebb a hétköznapi, „kivagyi – mivagyi” problémáktól. Egyre többször megyek messzebb emberi mivoltomtól, a hétköznapoktól és az anyagi világtól és egyre hosszabb ideig maradok távol magunktól.
Szellemként létezem fajunk közt. Vagy, mint emberi valóm lenyomata, visszhangja. Ez talán pontosabb.
Egyre inkább nem érdekel ki voltam, és ki leszek. Az sem, mi volt és mi lesz.
Legszívesebben levedleném emberi világunk, de az nem enged. Így hát olyanba bújok, ami minduntalan, percéletemmel számolva stabilan, örökké gyönyörködtet:
„Mára már a magány adta lepel nem más, mint bolygónk, létezésünk, a Kozmosz adta csodái. Beléjük bújva találom meg minden békém, nagyságukkal eltörölve minden melankóliám.
Hisz’ túlontúl gyarló lenne ezzel csorbítani szépségüket.”
Csak a most van. A jelen van. A következő, apró lépés van. A következő néhány perc, óra. A Jelen én. Ez határozza meg múltam és alapozza jövendőm, nem?
Azt a „semmit”, ami a Kozmosz Végtelenjének időskáláján – legyen az jelentős vagy sem – önmagában láthatatlan.
Ad Fortunam et Ultra!
cím: STARSET – Ad Astra
7 oktillion atomnyi tér
Én nekem már csöndem vagy
