Utazás… ommm

Imádok utazni. Nem, elsősorban nem azért, amiért gondolod. Ideális utazótáv számomra a munkahely és az otthon között, legalább egy 40 – 60 perc lenne megszakítatlanul, járműben utazva. Jelenleg ez járművel 25 – 30 perc…
Az ideális út csupán egyszer adatott meg, még amikor Vikingföldön éltem. Hazafele úton szépen lemaradozott mindaz, ami a munkahelyemen rám kapaszkodott. És ezt nagyon szerettem. Nem vittem haza a felesleget odabentről és zúdítottam a másikra, csak ami tényleg számított, mélyebb nyomott hagyott.

Hogy, odafele mi volt jó?

Terminál – emlék

„A reptéren a terminál. Az a 1,5 óra nyugalom, amikor még két határ között vagyok. Még nem otthon, de már nem a dániai otthonban. Már nem otthon, de még nem a dániai otthonban. Nincs meg egyiknek a feszültsége sem, a hozamai, rám rakódott rétegei. Ezektől jó eltávolodni. Nem mint megoldásként, hanem egy kicsit fellélegezni, eltávolodni ezektől a bizonyos rétegektől, ezáltal jobban rálátni, átértékelni. Nincs már stressz sem, elérem-e a gépet, nem léptem túl a bőrönd súlyhatárt, csak ülök, és várok, vagyok. Még nem idegeskedem Magyarország fele, hogy mennyit késünk, ha késünk, a magyar vasút mennyit vesz el az otthon töltött kevés, értékes időmből (mert vett el, nem egyszer). A kinti és az otthoni élet terhei nélküli időt jelentette nekem a reptér.

Egy olyasmi határmezsgyét, mint ami az élők és a holtak közt van. Teljesen más értelemben persze.

Nagyon szerettem, és nagyon hiányzik! =) A repüléssel együtt. Mindig feljebb imádkoztam a gépet, a légörvényekért meg egyenesen odavoltam…”

Teljesen meditatív állapot volt a „Senki Földjén” létezni 1,5 – 2 óráig, hiába a rengeteg ember.

Kivételt képez ez alól a debreceni reptér, az zsebkendőnyi, 1 gép utasainak is zsúfolt váró. Legalábbis volt akkoriban, most nem tudom.

Sok keréken

Itthon sokáig maradt a vonatút, mint kincs a Besztiékhez. Fura ez. A MÁV, mint kincs. =D

Úgy adódott, hogy hozzájuk mindig egyedül mentem. Kánaán néhány óra az, miután a kallert letudtam. Az otthon terheit hátra hagyhatom néhány napra és lehetek csak én. Nincs mókuskerék, nincs a beállt rutin, hogy kelni, rohanni, dolgozni, újra itthon, sóhaj, végre kezdhetek foglalkozni BoBó – val! De, már anyu be is lépett az ajtón, álarc vissza ( igen, vissza =) ), kezdjük előröl, BoBó – nak várnia kell…

Az utazás nagyon fel tud tölteni energetikailag. Olyan, mint egy meditáció. Ha, elég ideig tart és viszonylag nyugodt is az az idő. Olyan 1 órás időtartamtól 3 – ig, megszakítatlanul. Olyankor csak én vagyok, meg a kósza, össze – vissza, lustán szállingózó gondolataim. Sokkalta fókuszáltabb vagyok, mert minimális a kívülről érkező inger. A táj tud magával ragadni, hol szépségével, hol a tönkrement, éhező zöld és termés fájdalmával.

Persze fülessel, persze könyvvel… Idéntől meg már állandó útitársam BoBó, az asztronauta figura. =) És idén buszra váltottam, mert a Besztiék költöztek.

Csupán a jármű változott a sok év folyamán, az érzés állandó, és a hozama is: extra én idő. =)