• bolygonbolyongo@gmail.com
  • Hungary

meg színész

 

 

– Milyen hangszeren szeretnél játszani?

– Zongora!

– A nyolcadikon lakunk, másfél szobában. És a zongora nagyon drága nekünk.

– Akkor dob!

– …

 

Röviden így tudnám elmagyarázni. =)

Édesanyám gitározott, próbált rábeszélni, de valamiért akkor nem éreztem késztetést hozzá. Most sem nagyon, bár néha elkalandoztam a gondolattal, amikor kezembe került ilyen – olyan úton – módon egy akusztikus darab és pengetni kezdtem rajta. Mi mást, mint Metallicát…

Rengetegszer van az, hogy szól a zene, és a kobakomban zongorázva hallom, esetenként teljesen más ritmusban, hajlításokkal, itt – ott más hangokkal, kevesebbel – többel.

Alsós koromban, minden kezdet előtt egy rádiót kértem nagyszülőktől egész éves ajándékként, vagy örök évesként, mert annyira szerettem volna zenét hallgatni. A legkedvesebb gyermekkori karácsonyi ajándékom volt.

 

Énekkar, zenesuli

Általános iskolában zenekaros voltam már alsótól. Eleinte jó móka is volt, jött a zenesuli is, ahol azt hiszem 2. évtől már hangszert kellett választani. Ekkor zajlott hasonló módon a fenti beszélgetés. Teljes volt a tanácstalanság eztán, hogy akkor mit is én akarok. A zenesulit igen, hangszert igen. Meglehet, hogy a hegedű is megfordult a fejemben, de erős közutálatnak örvendett családszerte. Pedig…

Emlékszem, ahogy a fúvós hangszereket próbáltam a zenesuliban. Nem lehettem több 9 évesnél. A fuvolára esett a választásom. Nem volt meg akkor még a fesztávom hozzá. Ott el is ment a kedvem. Klarinét. Nem tudtam a megfelelő technikát a megszólaltatásához, így a „füfűűű” – n kívül egyéb hangot nem tudtam kivarázsolni belőle. Rezesek nem érdekeltek.

 

Maradt a furulya, mint keserédes társ a zene világában.

 

Az 5. év elején hagytam abba. Pontosabban: lógtam el az órákat. De, már a negyedik évben megkezdtem a titkos kihagyásokat. Először csak a szolfézs órák, aztán a hangszeres zene órák maradtak el. Untam a furulyát, untam a tananyagot. Untam, hogy nem játszhattam mást, másként, bárhogyan, akárhogyan Ad libitum – szabadon. Még azután sem, hogy papírforma szerint letudtam hibátlanul a kötelezőket. Ez nagyon megmaradt a hangszeres órából. Végem volt, ha változtattam a tempón. Nem voltak kíváncsiak, mit hozok ki másként a műből. Nem tudom, hogy ez rendben van – e, már nem is érdekel. Nem zenekaros voltam, egyéniben nyomultam, teszem hozzá.

Az általános zenekari móka is ott halt meg, amikor az osztályfőnök erősen nyomást gyakorolt ránk. Ő volt a történelem, ének tanárunk és a zenekar vezetője. Fenyegetőzésekkel engem csak arra motiválnak, hogy elengedjem az adott dolgot.

A lényeg, hogy kalitkában éreztem magam. A kottázás sem volt a szívem csücske, de hát az a szükséges, elengedhetetlen rossz. Addig nagyjából ki is békültem vele az időszakos lógások ellenére, míg el nem engedtem a hangszeren játszást.

 

FISZ – CISZ – GISZ – DISZ -AISZ -EISZ – HISZ

BÉ – ESZ – ÁSZ – DESZ – GESZ – CESZ – FESZ

 

Ennyi megy mai napig álmomban is. =) Kottát még éppen tudnék olvasni, de eléggé bukdácsolva, és néhány jelről már nem tudnám megmondani, hogy akkor ott most mit is kéne csinálnom, vagy nem csinálnom és milyen hosszan, vagy nem hosszan?

A legfontosabb: figyeld a kereszt – ek és a bé – k helyét. Előbbi fél hanggal feljebb rakja, utóbbi fél hanggal lejjebb az adott vonalra pakolt hangot. Meg még akad varia, nem szent írás. =D

 

 

Bábozás

Egy rövid ideig bábszakkörös voltam, ami aztán átalakult színjátszó szakkörré. Színpadon alig néhányszor voltam, ráadásul bohócot játszottam gyerekeknek.

Én, akinek enyhe bohóc fóbiája van… Ne röhögj, annyit mondok: AZ. A könyvből. Meg a folytonos jókedvre derítés a fura arcfestéssel… Engem megrémiszt, ösztönösen óvatosságra int.

Szóval, óvodában álltam életemben először és addig utoljára színpadon. Királylány voltam. Megvan az illat az orromban, a deszkák hangja, a nehéz por, a homályba, sötétségbe vesző nézőtér. Imádatos még most is visszaidézni. Két évadot jártunk is szülővel, nagyszülővel színházba. Nagyon szerettem.

Ez a szerelem írta felül mindenféle fajta ódzkodásomat attól, hogy mit mit is kell eljátszanom. És a gyerekek kacaja. Az felejthetetlen. Pedig akkor még én is gyerek voltam. Innen jött a következő lehetőség.

 

 

Musical Stúdió – felnőtt világ gyerekeknek

13 évesen, level up szinten, hangszer nélkül: musical stúdió.

Brutál nehéz volt bekerülni. Kértek egy modern táncot, egy klasszikus dal eléneklését és egy versmondást.

Sajnálom, hogy akkoriban nem volt divat a felvétel készítés, a koreográfiát én raktam össze. =) Figyelj, meghalsz mire:

5ive – If ya gettin’ down

 

Hát igen… Most sírva röhögtem fel újrahallgatva, mégis énekeltem a végére. =D

 

Az éneklés is sima volt. Bach: Parasztkantáta. Kíséretnek felvettük osztályfőnök zongorajátékát.

A verssel megszenvedtem, de nem engedtek. Újra és újra elmondatták, ki is küldtek néhány percre, hogy szusszanjak és újra. Robert Burns: Falusi randevú. Fogalmam sem volt arról, miről is beszélek.

 

A táncon kívül egyik kategóriában előadott dolog sem az én választásom volt, rábíztam magam a nagyokra, mert nagyon szerettem volna bekerülni. A dal illett a hangfekvésemhez. Kellett játszani a hanggal, mégis biztonságos mélység és magasság számomra. Minden, ami könyv abban meg szülőm verhetetlen.

Bekerültem.

Súlyos összeget kellett pengetni havonta a képzésekért, amit a nagyszülőknek köszönhetek. Mégis igen hamar azt mondtam: ebből, ilyen formában nem kérek.

 

Volt beszédtechnika, jazz – balett óra, ének és színészet óra. Az első kettőt nagyon szerettem: gyakorlatias órák voltak. És egy gyakorlatias embernek az ilyen Kánaán. Hogyan ne fulladj meg a színpadon egy adott hosszúságú szöveget elregélve, hogyan vedd a levegőt, hogyan beszélj érthetően, szépen, artikuláltan, megfelelő színpadi hangerővel és ezt hogyan gyakorolhatod úgy, amikor csak egy szoba áll rendelkezésedre, nem a hatalmas színpadi tér.

Táncolni meg… hát beszéddel nem tudsz. =) De, a másik kettő is gyakorlati nem?

Hittem.

Énektörténelem. A majd 3 hónap alatt, míg jártam, leginkább énektörténelmet tanultunk a fiatalabb korosztály miatt. Legalább is ez volt a magyarázat a kérdésemre: Miért nem azt tanuljuk, hogyan kell énekelni a színpadon?

 

Igen. Ritkán lépek ki az arctalanság felhőjéből, de akkor olyat kérdezek, amivel örökre elvágom magam…

 

Néhányszor énekeltünk halál egyszerű dolgokat, és egyszer tényleg nekikezdtünk egy technika megtanulásának. Bár, addigra mindegy volt…

 

A színészet. Az egyik baj, hogy nem voltam valakinek a valakije. A másik baj, hogy nem akartam az akkori üdvöske kegyeibe férkőzni. A harmadik baj, hogy a szó minden jó értelmében hippilány (maradjon is így) – hoz húzott a szívem főleg, amikor kiderült kedvenc musicalünk a: HAIR film. És odavagyunk a Jézus Krisztus Szupersztárért is.

Na, hát egymásra hangolódtunk pillanatok alatt, még a szalagtűzőjén is voltam – ő már 18 éves volt akkor. Azóta persze, megszűnt a barátság.

A negyedik baj az volt, hogy már kicsi sem voltam, így elnézőek sem voltak.

 

A hippilány sem volt senkinek a senkije. Gyönyörűen énekelte Mária Magdolna dalát a musicalből, mégsem engedték fellépni vele, és azt sem hagyták hogy ott énekelje. Konkrétan elhangzott, hogy a stúdióban ne gyakorolja. A miértre az volt a válasz, hogy még nem elég képzett hozzá. Arra, hogy akkor képezzék az volt a válasz, hogy mindig az adott produkcióval kell foglalkoznia a stúdiónak, nincs erre jelenleg kapacitás.

 

=)

 

Gyors ébredés

Még az énekbe bele is törődtem, mert négyből egy az annyira nem szörnyű arány. Ám, a színészet. Több, mini darabból álló előadásra készültünk. Valami patikusos rémlik, ketten voltunk az egyik mini darabban: én és a hippilány. A próbák közt néztünk vissza egy felvételt az üdvöske előadásáról. Egy szerelmes dalt énekelt színpadon. Kollektív elemzés volt a cél. Hát, elemeztem.

 

Ritkán lépek ki az arctalanság felhőjéből, de akkor olyat mondok, amivel örökre elvágom magam…

 

Szemérmes mosollyal arcán szinte folyamatosan lehunyt szemmel 4 – 5 lépést jobbra – balra billegve cincogta el mennyire vágyik is a szerelme után és milyen jó, hogy van neki. Soroltam, hogy patent előadás, de amikor éppen nagyon vágyik, ugyanúgy teszi, mint amikor óvatoskodva olvadozik szerelmétől. Nem engedi ki a hangját, nem változik a testtartása, és pont arról volt szó x órával azelőtt, hogy a színpadot be kell lakni. Akkor is, ha egy helyben állsz. Mivel itt indokolatlan az egy helyben állás, simán járkálhatott volna, és némi távolba révedés, mintha a szerelmemre néznék, neki énekelnék, simán elfért volna.

Tudom, hogy ott engem nagyon sokan lefejeztek, felnégyeltek, megfojtottak gondolatban…

Hippilány is hasonlóan vélekedett. A mini darabunkat levették a műsorról, mert nem fért bele az időkorlátba ami egyébként a kezdetektől tudható és változatlan volt. Az sem baj, ha nem megyünk majd az előadásra megnézni, mert nem indokolt.

=)

 

Nem emlékszem miket mondtam a távozásom indoklásaként. Az a döbbenet maradt meg, hogy én magyarázkodjak az igazgatónak, felnőtt nélkül 13 évesen, miért lépek ki. Persze, volt velem felnőtt, de kérték, hogy négyszemözt is beszélhessenek velem. Hát, miért ne? Meg nem esznek.

Ódzkodom a művészvilágtól, és minden azzal kapcsolatos dolog először az óvakodást váltja ki belőlem. Volt szerencsém színész, zenész barátokhoz… hát a Mindenség óvjon mindannyiunkat. =D Viccet félretéve: ezekre születni kell, másképp vagy kicsinál, vagy elveszted magad.

 

Most ért meg az idő arra, hogy visszaforduljak a zenéhez. Néhány éve szemezek a kalimbával. Olcsó, plömplöm – ös agykikapcshoz bőven megteszi, de az agyat is kicsit tornáztatja, a hangja is szép. És most, hogy Kalimpa, a kalimba által ismét beléptem a zenevilágba, rájöttem, mennyire is hiányzott. Persze, megtehettem volna, hogy Törpe helyett egy szintetizátort veszek, ám szerencsére a zene egyre erősebb hiánya akkor még nem fogalmazódott meg bennem olyan mélyen.

 

Így viszont lett egy Törpém, a teleszkóp, ami olyan dolgokat mutat nekem, amikre még nem telepedett semmi emberi.

 

Ő a megérinthetetlent mutatja nekem. Az emberkéz által még nem formált, nem mosott dolgokat. Odakint még a tisztaság létezik. Nem oszt, nem szoroz létezésünk.

 

Az időm – és a pénztárcám – meg véges, úgyhogy egyelőre marad Törpe és Kalimpa. A tanulságot, meg a konklúziót meg úgy hiszem, magyarázat nélkül is le lehet vonni a történetekből.

 

 

Hozzászólok

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás