Ez pedig nem más, mint: Az Igazságtalanság.
Nagyon sokáig nem tudtam tökéletesen megfogalmazni, visszaadni szavakkal azt, hogyan érzem magam ilyenkor. Egy ideje azonban azt hiszem, sikerült jól elkapnom végre (?).
Annak ellenére, hogy én az vagyok, aki akkor sem sír, ha ideje volna (ez mondjuk nem jó dolog, ne alkalmazd), ez az egy dolog, ami eltöri azt a bizonyos mécsest és képes azonnal magával rántani mindent is. Amikor átszakad a gát. =)
Amikor leomlik minden páncél, minden fal, és csak gyermekként állunk értetlenül, nagyra nyílt, kerek, könnyes szemekkel, görbülő, remegő szájjal, a másik előtt, végignézve, ahogy az egyik kincsünket, amit nekiadtunk, undorral dobja vissza.
Jobb esetben.
Rosszabb esetben tönkre is teszi, és még le is szid számonkérve azzal, hogy képzeltük, hogy egy „Ilyet…” adtunk neki. Még rosszabban elsétálni sem hagy a biztonságos kis közegünkbe még azután sem, hogy elrebegünk egy bocsánatot, bármit hogy szabadulhassunk végre.
Főnök, szerelem, barátok, család, idegen. Teljesen mindegy honnan jön.
Felnőttként ülni saját, gyermeki hitünk, naivitásunk romjai fölött önmagában is egy szürreális élmény, amire még rájön az értetlenség, önmagunk elemzése, megkérdőjelezése, belegondolás a másik helyzetébe: mit ronthattunk el? Hol a gerenda saját szemünkben? Van egyáltalán? Hogy jutott ide a másik? Mi oka volt ilyen módon visszautasítani?
Hiába tudjuk az eszünkkel elrendezni a dolgokat, valami mégsem engedi ezt olyan könnyen elcsendesíteni.
És valahol addig jó, amíg ez így van.
Azt jelenti nem vesztünk el. Azt jelenti, még nem égtünk ki. Még van hitünk, még nem adtuk fel, hiába szenvedtük el ez ezredik ilyen – olyan pofont. A gyermek sallangmentességének, naivitásának, rendíthetetlen hitének lenyomata még mindig bennünk él.
Csupán, az ilyen esetek hatás mechanizmusával van dolgunk, már amelyikünknek. =)
Amennyiben tetszett a cikk és van Instagram fiókod, kérlek nyomj egy szívet visszajelzésként az alábbi posztra. =)
