Roppant emelkedett diskurzusnak voltam fültanúja a napokban a bolti kasszánál várakozva soromra. A két ember közti diskurzus lényege röviden:
Az nem nő, aki nem házas, vagy vált el, vagy gyermektelen.
Tehát, egyébként nem csak szerintük, hanem társadalmunk szerint is egy, a funkcióját be nem töltő… ömm… Mi is a fajtám?
Jó lenne, ha kapnánk egy gyűjtőnevet (nem, ez esetben a szingli nem az). Ma már annyi mindenre kitalálunk egyet, fittyet hányva még a dolog tudományos oldalára is, hogy igazán ez is érdemelne egyet.
Talán csökkenőben van ez a fajta nézet, de még mindig túl nagy általánosságban vájkálunk és ítélkezünk ilyen módon a másik szívében, méhében, életében.
Esetemben bármelyik lehettem volna: házas, elvált, egyedülálló anya.
Tényleg.
Olyan mindegyik egyébként, mint általánosságban gyereket csinálni (elnézést azoktól akiknek nem, vagy nehezen jön össze).
Abban az esetben, ha nincs tétje. Ha nincs tisztelet és korrektség a másik és önmagunk iránt. Mert benne maradni valami olyanban, ami már jól ismert minden oldaláról, sokkal egyszerűbb, mint kilépni belőle az „ez végleg elbukott” felismerés után.
Jobb lenne ez esküvő után? Jobb lenne ez gyerekkel?
Ha meg nem lépünk ki, jobb lenne a zavarosban élünk végéig egyre inkább megnyomorodva? Rántva magunkkal a másikat? A gyereket?
Ezt tanulja? Ez legyen a példa állítólagos szemük fényének?
Félreértés ne essen: nálam kitartóbb embert nem nagyon hordott még a hátán a Föld. =) Ez nem egy írásomban említve van. Szinte az egyetlen beton biztosan magabiztos kijelentés önmagamról.
Bármilyen kapcsolat tekintetében, aki egyszer a belső körömbe került, azért mindenen is átmegyek. Idetartoznak a saját határaim is. És ehhez nincs szükség részemről papírra (az nem azért kell), netán közös vérre. Szóval nem. Nem menekülök nagy hisztizve az első vita után. Mindennek a hiánya nem ennek és a kompromisszum készség hiányának köszönhető.
– Ezt dobta gép. – szoktam volt mondani.
Az más kérdés, hogy most már felültem a kis elefántcsont tornyomba. (hiába by the way, mert házhoz szállítást kaptam… ITT olvashatsz róla)
„Hát, ki fog gondoskodni rólad, ha egyedül maradsz?”
Szokott ilyenkor ez jönni. A kérdés, a hozzáállás, ami számomra több, mint megrökönyödtető. Gyerek és társ azért, hogy majd ellássanak? Komolyan ez legyen az a pont, ami átbillent az „így nem akarom” gondolatán?
Tukmálni magunkat másokra? Ha akarja, ha nem? Ha majd eljön az idő, elvárhassuk a nevelés, a vér, a közös „élet”, vagyon okán a gondviselést?
Tényleg?
Ez így rendben van?
Barátaid nincsenek? Akik mondjuk ezt ugyanúgy megteszik, ha arról van szó.
Már, ha sikerült velük olyan kapcsolatot kialakítani…
Mert, hát ott sem a vér, sem a közös vagyon, sem az a bizonyos kémia nem mérvadó. Ott csupán a személyiségeddel tudsz elérni bármit is. A folyamatos jelenléttel. Ott többet kell beletenni és hosszabb távon ahhoz, hogy „gondoskodjon rólad”, ha úgy adódik.
Mármint… Szerinted.
Szerintem minden egyes kapcsolatot, mindig úgy kell kezelni, mintha nem lenne egyéb kötelék, csupán az, ahogyan jelen vagyunk a másik életében. Ahogyan bánunk vele, amit beleteszünk az egészbe.
Nem számít a vér, nem számít a vagyon.
Mi számítunk. Az az érték. A cselekedeteink, a szavaink.
