Avagy a Kapcsolat
Rögtön egy kitérővel kezdek, a keddi Bolygó cikkről elgondolkodva. ITT olvashatod. Amúgy a Challanger – ről és a Columbia – ról volt szó.
Úgy tartom, hogy aki a Világűrt szeretné megjárni, olyan, mint egy önkéntes katona: vállalja, hogy nem sikerül.
Tegyük a kezünket a szívünkre: nem siratunk ismeretlen, elesett katonákat napokig/hetekig/hónapokig/
„Ki kardot ragad, kard által vész el…”
Na, már most: az űrbe kerülés azzal kezdődik, hogy még itt a Földön több tonna gyúlékony, robbanékony anyagok mellé/fölé szíjazod magad egy fémhengerben….
Egy elég ismeretlen és több ismeretlenes, gyerekcipőben járó terepen, ahol nem az ember az úr (szerintem, jelenleg sehol sem mi vagyunk azok), és nem is az ember alkotta gépek (mert, míg emberek vagyunk, hibázunk), akkor mégis miért kap ekkora figyelmet a halál?
Miért van nagyobb hatalma néhány ember elvesztésének alig pár dekád alatt, mint több milliárdnak évezredek alatt?Mert fókuszáltabb, mert többe kerül a felkészítés, az eszközök, anyagilag nincs nyereség.
Tagadhatatlan, hogy túl sokat akartunk markolni a Challenger – rel. Szükséges volt a „visszaesés”, ám túl sokáig volt zabla a NASA – n. Még most is az. Kudarcba futottunk, és igyekeztünk nem beszélni róla, megpróbáltuk elmismásolni. Amikor meg nem sikerült, bedobtuk a muszájból-i tényfeltárás után egy szobába, és rázártuk az ajtót, ezzel elvágva magunkat a fejlődés útjától, lehetőségétől.
„De kit érdekel? Az a Világűr, ez meg itt a Föld, ahol élünk. Itt rakjuk rendbe a dolgokat, erre költsünk!”
Mai napig túl sokan vallják a fenti elvet. Hogy minek milliárdokat az Űrbe ölni? Itt éhínség van, háborúk, fejletlen civilizációfoszlányok, meg a „Rajtam ki fog segíteni?” hozzáállások. Az emberiség úgy kollektíve alacsony Tudattal rendelkezik. Az Ego – t szeretjük nagyon a keblünkre ölelni, ő meg minket. Szorosan, fullasztóan szorosan, mert már senki nem figyel ránk. Nagyon hangosnak kell lennünk, hogy észrevegyenek, mindenhol ott kell lennünk, és mindenkinek IS meg kell? felelnünk. Legalább az Ego legyen velünk!
…
Mjó, ezt most nem viccelem el, pedig nehéz bent tartani… (insta sztoriban már most tudom, hogy ellövöm)
Nem megyek bele a teológiai részébe annak, hogy miért „felesleges” felszámolni az éhezést, vagy miért érdemes az Űrben kutatni mindennek az eredetét. Más oldalról közelítem meg.
A Föld készletei végesek.
Ha egy feneketlen, mindent elnyelő varázs szütyő is lenne, akkor is csak azt tudnál belőle kihúzni, ami eleve benne van…
Hány éve hallod, hogy feléltük az 1 évre számolt készletet még az év vége előtt? Arra vársz, hogy majd úgyis születik megoldás? Vagy, akkor te már úgysem élsz, amikor bajok lesznek?
Azt suttogják, ha most megnyomjuk a STOP gombot, leállva mindennel, ami káros a Földanyánknak, is késő. Visszafordíthatatlanul. Mert, a Minket védő, általunk élhető atmoszféra ahogyan nem enged be bizonyos anyagokat, úgy ki sem. Ezeknek az anyagoknak, gázoknak meg van lebomlási ideje. Az eddig légkörbe került káros gázoknak a lebomlási ideje több ezer év.
Ez a folyamat nem magát a Földet fogja végleg kinyírni, hanem minket.
…
Szívesen.
Egy magyar nyelvű dokumentum a folyamatról: https://lifeworth.com/DeepAdaptation-hu.pdf
Rengeteg szervezet (pl. ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, avagy a FAO) foglalkozik ezzel a témával ilyen-olyan megközelítésből, és akad bőven statisztika alátámasztásképpen (persze, lehet ferdíteni, de például a szárazságot csak tapasztalod, nem?).
És, hogy miért beszélek többesszám első személyben?
Kollektív tudat. Ideje kollektívan vállalni a felelősséget a tetteinkért. Amíg ez nem megy, úgy senki nem fogja magáénak érezni a legnagyobb feladatot: megmenteni Önmagunkat.
Hogy érdemes-e?
Szeretnék hinni benne. Tanulom, hogyan higgyek benne, Bennünk. Őszintén szólva keserédesen nehéz feladat…
