sulis sztorik és a rendszer
A minap elgondolkodtam a baráti körömön. Több, mint a fele ennek a szűk körnek felsőfokú végzettséggel rendelkezik, mindamellett hogy nekem még érettségim sincsen. Hozzáteszem, nem áll ki a kapa a számból, elég magas érzelmi intelligenciával rendelkezem (ez a kettő nem az érettségi vonzata, pedig…), tisztában vagyok a történelmünkkel, irodalmunkkal, 1+1 az 2, nem az Egyenlítőnél lakunk, ésatöbbi.
Amiért nincs érettségim, és nem is tervezem hogy lesz – hiába magam alatt vágom a fát eme papír hiányával – az a rendszer elleni tiltakozásom nem egyetlen, de legfőbb jelképe. Mind az oktatás, mind a jelen társadalom fricskája.
Mert bár szűrője lehet, de nem eldöntője annak, hogy mire vagyok alkalmas, milyen ember vagyok, mennyit tudok hozzátenni a valódi értékekhez, a társadalom fejlődéséhez, és a többi. A társadalom viszont (Magyarországon legalábbis biztosan) ezt az egy darab papírt, mint döntőbírót használ olyan területeken (mind munka, mind emberi kapcsolatok, magánélet), amihez ez a papír adta lexikális tudás önmagában… nem mérvadó.
Mert nem érdekel, hogy tudod mi a gyűrődés-vetődés, ha hülye vagy az időjárás elemzéséhez, pedig az a szakmád. Ahogy az sem, ha érettségivel állsz a ruhaüzlet/pub/kisbolt pultjában, de a séró belövésen/cicikidobáson és a neked szimpatikus emberekkel való diskuráláson kívül semmilyen professzionizmus, udvariasság, etikett nem szorult beléd.
Akkor meg pláne, ha emberileg például alantas vagy.
Persze, azzal, hogy nincs érettségim, előrébb nem vagyok. Változtatni sem változtatok ezzel a világon semmit. Bár… egy kicsit talán igen. Tényleg csak hátrányom van ebből munka területen, úgyhogy meg is érdemlem a sorsom. =D De, ha fene fenét eszik sem vagyok hajlandó leérettségizni ebben a rendszerben!
Te ne tedd!
Tanulj, hogy nagyban változtathass! Hogy eljuthass a rothadás gyökeréig okosan, és kitéphesd, újraalkoss vagy legalábbis elkezd kitaposni az utat efelé a következőknek.
Általános iskola 6. osztályától kezdve nem tanultam (törés nr. 1, a következő Bolyongásból kiderül, mi történt akkoriban). Megkérdeztem az osztályfőnökömet, miért nem az életre tanítanak? Vagy ez a viszont kérdés volt a válasz a miért nem készültem-re.
Hogyan írjak hivatalos levelet? Hogyan találjam ki, mi leszek, ha nagy leszek? Hisz nem látom, nem tudom, milyen szakma hogyan épül fel, mi van mögötte, vagy konkrétan mit ad a „végterméke”, amiért szenvedni érdemes? Ha nem érdekel a tanulás, de muszáj tanulnom, hogyan fogjak hozzá, hogy legalább a 60% (igen, akkoriban még ennyi volt az alsó lépcső) meglegyen a fejemben a ketteshez? Hogyan kezeljem, ha már nem Istenként tekintek a szülőkre, nagyszülőkre? Hogyan álljam meg a helyem a nagyvilágban? Mi a feladatom? Miért baj, ha én szerintem mást gondolt az a költő, aki nem hagyott nyomot a művek miértjéről? Ha teljesen más vonalon gondolkodtat el egy adott vers, írás? Ha más utat használva jutok el a megoldásig? Miért baj, ha felteszem ezeket a kérdéseket az otthonon túl is?
Egyetlen egy tanár vett komolyan, és nem fordult el tőlem megfedve. A 7. osztályos matematika tanárom.
Nem volt jó osztályom, nagyon széthúzott és sok kis klikkből állt. A 2-3 főből álló lányklikk, akik igazából 4en voltak, de a negyediket is kiközösítették egyszer, mert fogalmam sincs miért… Szóval, ők végig mentek ezzel a kiközösítéssel az osztály összes lányán. Nem is tudom, miért így hívjuk, hiszen rajtuk kívül senki nem tartozott a közösségükhöz, se fiú, se lány. Inkább bántottak, gúnyoltak, extra kiszolgálást vártak… megbocsájtásért? Fogalmam sincs mi játszódhatott a fejükben. Érdeklődve figyeltem, mikor kivel, mit művelnek, és ki hogyan reagál rá.
Nem, nem érdekelt annyira a dolog, hogy tegyek is érte, vagy hős megmentőt játszak. Mindenkinek meg kell vívni a maga harcát, akkor így gondoltam. Természetesen én is sorra kerültem. Azon kívül, hogy nem értettem, és igazságtalannak tartottam, nem érdekelt a dolog egészen addig a pontig, amíg filc anyagból néprajz órán könyvjelzőt nem készítettünk az édesanyánknak, és meg nem lökött szándékosan az egyik lány, ezért belevágtam az anyagba. Azonnal köptem a tanárnőnek. =)
Nem játszom kicsiben. Én nem az a főhős vagyok, aki órákat dumál az ellenségének esélyt adva a menekülésre, visszatámadásra. Én csak lelövöm, vagy lelövetem. Amelyik hatékonyabb.
Mi az, hogy tönkreteszi az ajándékomat, amit édesanyámnak készítek? Csak annyi anyagunk volt, nem lehetett másikat készíteni. Tudtam, hogy ezzel csak elhúzom a piszkálás heteit, dehát na! Ezt nem hagyhattam. Talán szaktanári lett belőle, nem emlékszem nagyon, de az ellenőrzője a tanárnő elé került a lánynak és valami beírás keletkezett, így a szülei elé került az ügy.
Amúgy, hamar rámuntak, mert sem sütit nem vettem nekik a büféből, a fenti egy alkalmat leszámítva bele sem álltam a kötekedéseikbe, és sírva sem fakadtam miattuk. Mondjuk, azt elérték, hogy mai napig emlékezzek rájuk. Ha netán ez volt a cél, ezúton köszönöm nekik az önismereti élményt, és remélem, a saját gyermekeiket nagyobb szeretetben, odafigyeléssel nevelik, sokkalta intelligensebb módon, mint anno őket. Mert nem gondolom, hogy akkoriban annyi idősen, ez kizárólag az ő hibájuk lett volna. Nem is feltétlen 100% – ban a szülőké…
Egy szó, mint száz: nem szerettem az osztályom. Sosem. A ballagási fotózáson ez kibukott, mert nem voltam hajlandó felvenni a babakék tüllsálat, ami a lányok nyakában csak úgy csüngött. A fiúk nyakában ehhez egy remekül nem passzoló méregzöld, nehéz anyagú nyakkendő lógott. Szerintem undorító az összkép. Mind az anyag, mind a két szín üti egymást, de nagyon. Leginkább ez zavarta a szemem, de a lehetőséget is megláttam arra, hogy kihirdessem: nem ide tartozom. Nem kértem a sálat, meg sem vetettem. Botrány lett belőle. Az osztályfőnök akarta odaadni a sajátját, de megmondtam hogy nem viselem. Az sem baj, ha nem szerepelek a fotón emiatt, szabad a vásár, ő dönt. Életem legszélesebb vigyorával kapott lencsevégre a fotós.
Kiálltam magamért. Az eszméért, az igazságért. Nem álltam be a képmutatás sorába. Büszke voltam magamra.
Ezután hívott beszélgetni a matematika tanárom. Az egyetlen, akit valóban érdekelte: Miért?
És pont ezért az egyetlen, akinek érdekelt is a véleménye az iskolában.
És én elmondtam. Figyelmesen meghallgatott, nem szólt közbe, nem állított le, nem háborodott fel. Meg akarta érteni. Azt mondta, ez rendben van, el tudja fogadni, és jó dolog, hogy kiállok azért, amiben hiszek. De. A sort nem a másokra, hanem az önmagunkra való mutogatással kell kezdeni. Amennyiben saját magunkban minden a helyén van és tiszta a lelkiismeretünk, akkor van igazán rendben ez a dolog.
Nagyon elgondolkodtatott, és mai napig ez a gyeplő fog vissza, ha elszaladna velem a ló. Akkor ész nélkül álltam ki magamért, abszolút tudattalanul. Nem tudtam volna elmagyarázni a valódi miértjét, a mélyebb értelmét, mert nem is néztem annyira magamba. A döntés helyes volt, mai fejjel is ezt tenném, csak a mögöttes, igazi tartalom még nem volt tisztázva bennem.
A középiskolában már jó osztályom volt. Itt is voltak klikkek, de az ezek közti szakadékokat hidak kötötték össze, amik soha senki előtt nem voltak lezárva. Hálás vagyok ezért! =) Remek embereket hordott össze a szél. Mindenki elvolt a maga kis világában, de egységként is képesek voltunk működni, erőfeszítés nélkül. Ritka az ilyen közösség, főleg a véletlen szerűen összerakott. Két szakma szűkítette az idekerülő embereket: cukrász, pincér. Pincér vonalról tudnék főként nyilatkozni, mert 3. osztálytól már alig volt közös órája a két szakma növendékeinek. Tanárokat tekintve szerencsésebb helyzet volt, mint az általános iskola. Az első 2 évben nem szaktanár vitt minket, mint osztályfőnök. Nagyon nehezen váltunk el a tanárnőtől. Megsiratta egymást tanárnő és osztály. De, csak szaktanár lehetett 3-4. évben az osztályfőnök, ez volt a szabály. Ódzkodva fogadtuk az újat, de meglett a közös a nevező, így nincs okom panaszra.
Itt sem tanultam, max. a szakmai anyagokba lestem bele… Nem elégszer, hogy őszinte legyek.
Csak, itt már nagy lovak voltunk, senki nem noszogatott, kérdezgetett minket a miértről. Nem is vártam el. Ezért is lepett meg, amikor meg egyszer igen. Volt, aki megkérdezte: Miért nem tanulok, figyelek legalább az órán? Okos, értelmes vagyok, nem érti. És valóban várta rá a választ. Nem akartam belemenni, mert minek. Nem változtat semmit a véleményem, és nem ezért vagyunk itt. Megtört a rendszer. Ne beszélj, ne gondolkodj, fogadd el, és hamarabb szabadulsz!
Végig lavíroztam az éveket. Nem akartam beállni a sorba, de nem hangoztattam rendszerellenességemet, a miértjét, nem akartam csodabogár lenni. Okultam az általános iskolából: olvadj be. Amennyire akkor képes voltam rá, és becsületkódexem engedte, megtettem.
Később, az érettségit is elkezdtem, sőt. Majdnem be is fejeztem. De, már az első év első hónapjában képennyalt a jól ismert rendszer: ne gondolkodj, magolj, itt csak a tananyag a lényeg!
Megdöbbentő, hogy még a felnőttoktatásban is bűn kifejteni a véleményünket arról, hogy nem feltétlen arra gondolhatott a költő, amire. Csak, mint lehetséges teória. Értem én, hogy a vizsgán a tankönyvre kíváncsiak, de ne legyünk már szemellenzősek!
Főleg, hogy akkor majdnem egy évtizede már írtam. Némelyik versem visszaolvasva meg halvány lilám nem volt arról, hogy mit is akartam én azzal, vagy miből született… A lényeg, hogy gondolkodtatott, éreztetett, valamit elindított bennem. Művészet. A művészet célja pont nem a skatulyázás, hanem a szabadság. Hass, alkoss, gondolkoztass, szárnyalj!
Szerintem.
Mindegy is. Ettől a ponttól kezdve, nem érdekelt az egész. Dísznek jártam be évekig, mert meg sem hallottam miről beszélnek. Felesleges pazarlása volt éveimnek. Nagyon bánom. Ezt, és nem azt, hogy nem szereztem meg a papírt.
Egyetlen pozitív vonzata volt viszont: rájöttem, hogy szeretem a fizikát. =)
Nem tudok elég hálás lenni a tanár úrnak!
Sajnos tök hülye vagyok hozzá. =D Ezen nem változtathatott még ő sem. De a hétköznapibb, érthetően megmagyarázható szintjébe szerelmes vagyok! Ő tette elérhetővé számomra a világ legegyszerűbb, legérthetőbb példáival.
Egyéb tanulmányaim is akadtak felnőtt fejjel: szakma, szakmában a szakma, idegen nyelv. Csupa olyan, amit használok a való életben, vagy készülte rá, hogy használjam.
Ezerésegy munkakört kipróbálnék szívem szerint, és ego – tól függetlenül az általános többsége menne. Mint sokunknak… Bizony jobban, hatékonyabban, mint az aktuálisan alkalmazottak bizonyos százalékánál.
Ám, a választás jogán maradok inkább csendben, görbe tükörrel éretlen.
