„Nem tudom mi és mikor, hogyan fog berobbanni, pláne milyen irányba lökni, de én már nagyon várom akkor is, ha nehéz lesz”
Az utóbbi elég rövid időszakban minden a lezárás felé terel.
Tudod, EBBEN a cikkben taglaltam, hogy a kivárás időszakában létezem, léteztem (innen a kezdő idézet). Hogy nyugtalan vagyok emiatt, és sürgetném, ugornék akár a semmibe is, mert stagnálás van, és tudom, hogy valamit tennem kéne. Ugyanakkor még sincs itt az ideje. Ezt viszont csupán éreztem, érzem. Más tudni, más érezni.
Sokszor hagytam figyelmen kívül az intuícióimat. Ha valamit a fejembe vettem, nem hagytam magam eltéríteni, hiába villódzott előttem neon fényekkel, hogy állj, ne tovább, erre neked nincs dolgod. Mert ki, ha én nem? Hiszem, ha látom, tapasztalom.
Amióta észrevétlen megtalált ez a Letting go dolog – most már tényleg írok róla kifejtve mi is ez -, azóta elképesztő magasságokat járok be. Persze, ez az észrevétlen sok – sok év kemény munkája, perecelése. Az alkalmazásra való képesség sikeressége történt észrevétlen.
A magassághoz visszatérve: ha felszállok, földet is kell érnem előbb – utóbb. Így van rendjén. A földet érés hogyan? – ja azonban közel sem mindegy.
Lehet irányítani, felkészülni rá, ha figyelsz, ha éber vagy, és ha beismered: félsz tőle. És, ha elfogadod: landolni fogsz, mindegy mit csinálsz.
Mint, ahogyan gyerekként megtanuljuk, hogy tegyük ki a kezünk, amikor perecelünk, hogy tompítsuk a földet érés fájdalmát, amennyire csak tudjuk hirtelenjében.
Na, de.
Talán Kamikaze életmódnak tűnhet az enyém, pedig nem az, hidd el. Csupán próbálok nem ragaszkodni mindenhez. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének fontosak nekem, hogy ne számítanának, vagy ne tennék meg mindent értük. Viszont azt is említettem, hogy egyetlen dolog örök a világban: a változás.
Körforgással vegyítve.
Ha van, ami ugyanaz, az stagnál, nem halad, nem mozdul. Az általunk ismert világ viszont nem a stagnálásból épült. Az örök mozgás a természete. Ettől fejlődik, mutat és hoz létre csodákat.
A mozgás az ami változó. Hol lassan, hol tempósabban, hol szélsebesen történik. A megállás csupán a látszat. Olyankor is történik valami: elengedés, felkészülés az elkövetkezendőkre.
Nem várhatom semmitől és senkitől, hogy számomra örökké jelen legyen. Vágyni vágyhatok rá, vágyom is. Amíg kitart, amíg épít, tanít, segít, haszna van… úgyis jelen leszünk egymás életében. Amikor már egyiket sem „nyújtjuk”, akkor meg úgyis távozunk. A kedvenc pohár, a barát, a szerelem. Fáj mindegyik elvesztése ettől még, különböző intenzitással persze. De, az élet rendje ez.
Szóval, anno megszületett a döntés, hogy mikor is kezdek valami másba, mikor is bolygatom meg az állóvizet, ugrok a semmibe, lesz ami lesz. Lassan 1 éve volt egy olyan érzetem, hogy a bizonyos koncert fog valamit elindítani. Nem újdonság ez a kijelentés a közeli barátoknak.
Hogy általa, miatta, hozadéka, vagy indítója lesz – e valaminek, azt nem tudtam.
Csak, hogy valami lesz, valami akkor fog történni.
Konkrétan nem agyaltam rajta, hogy mi lehet az, honnan jöhet, és mi. Az intett türelemre, az a dátum. Valójában Magyarországgal gondolkodtam leginkább annak ellenére, hogy nagyon sokszor elkalandoztam Külföldia irányába.
A pockok is itt vannak nekem, addig nem mozdulok, míg ők vannak. Bár, soha nem tudhatom, mégis meg vagyok arról győződve, hogy ez így lesz. Hozzáteszem, nem érzem… Na majd, visszatérünk, ha eldőlt a kérdés, jól éreztem-e.
Gondolkodtam azon is, mi legyen, mikorra döntsem el a Szülőföld vs Külföldia kérdést. Mert háziállat nélkül nem szeretnék maradni itthon. Ha meg magam mellé veszek egyet, akkor vagy vele, vagy sehova. Meg, akkor már maradok a hörcsögnél, vagy kutya, vagy más?
Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amit legtöbbször a „Nincs itt az ideje” keze söpört ki a fejemből.
Aztán el is felejtettem a nagy hullámvasutas centrifuga közepette ezt. 2 hete nyugtáztam először, amikor ezt a cikket kezdtem a telefonba firkantva létrehozni, hogy amúgy: tényleg a koncert hozta meg a választ. A felismerésre nem dobtam el az agyam, csak egy mosoly jelent meg az arcomon, és a „mondtam” suhant át gondolatként. Azóta megvan az agyeldobás. =)
És még előtte 1 héttel jött a pocok hercehurca. Közel s távolabb semmi komolyabb orvosi ellátás ennek a fajnak. ITT olvashattál róla. Ez lezárt egy nagyon fontos szakaszt az életemben. Meg is könnyeztem rendesen.
Az ország kérdése is megtalált a koncerten a kidobónak, a közönségnek, az együtteseknek köszönhetően.
2 héten belül 2 nagy lezárás. A fejezetek vége, hogy úgy mondjam.
Irány Külföldia. Erről szóltak többek közt az elmúlt hetek Bolyongásai. Nem ugrok, építkezem.
Most jön a felkészülési szakasz. Azt hiszem. Bár, fogalmam sincs merre az arra, pontosabban nem döntöttem el, alig van információm a lehetséges országokról, már svédül tanulok. Lehet, hogy tök „feleslegesen” (nyelvet tanulni egyébként sosem az, és még az agyad is tréningezve van), mert csupán 1 hetet fogom használni talán egész életemben.
Emlékszel?
„Vigyázz Észak, figyelő szemeim ismét rád emelem”
És, ha én azt mondom irány észak, akkor irány észak.
Decemberben 1 hétig Stockholm lesz az otthonom, a Nobel – díjátadó városa, Észak Velencéje. Egy hét alatt nem dől el semmi. Vagyis, hát… Pillanatok alatt eldőlt minden lényegi kérdés valójában egész életemben. Szerintem mindannyiunkéban, ha jobban belegondolok/gondolunk.
Szóval, 1 hét alatt csupán a turista oldalt látom, teljes eufóriában lebegve, nem a „valóságot”. De, igyekszem figyelni. Figyelni magamra, a környezetre, az emberekre. Aztán valami majd csak lesz.
Valami odahív. Az a valami, ami kivárásra intett, meg ugrásra, meg nagyon sok mindenre, ami idevezetett. Aztán, lehet csupán egy kizárás lesz, hogy oda nem. Sohasem. =)
Lehet az fog visszaterelni, itt marasztalni mégis csak. Vagy saját, személyes fejlődésemhez kell. Akár pofonként is mert ez is benne lehet. Nem tudhatom. Amit viszont tudok:
Élmény lesz. Jó lesz. Szerelem lesz. Csoda lesz. Építő jellegű kimenettel.
Remélem Aurora is lesz. Mert bizony van, hogy Stockholm – ban is játszik a napszél. =) A város gócpontjában is…
Szállás van. Repjegy van. Türelmetlenség van =)
És még egy koncertjegy is… Igen, a Smash Into Pieces. Amúgy pont Nobel – napon, december 10 – én…
És próbálom visszaszerezni fókuszáltságom, próbálok következetesen, apró léptekkel haladni, mindig csak az adott feladatomra koncentrálni, mert ilyenkor szokott maga alá temetni az élmény, a felismerés, ami miatt mindent akarok és azonnal. =) Nem egyszerű, hiába már haladó szintre kerültem ebben.
Úgyhogy most valahol a kivárás és a felkészülés határmezsgyéjén létezem.
Ráadásul: BoBó is lassan 1 éves lesz. =)
Számot vetünk, van mit összegezni a weboldal szemszögéből is.
