Hegyetlenül nehéz

Az elmúlt jó néhány nap a lecsendesedésé volt.
Nagyon vártam már, hogy a fejemben hetek óta lévő zaj – lelkem zavaros visszhangjai – apránként visszavonuljon. Persze, csak úgy eltüntetni még jobb lenne, de hosszabb távon az sosem megoldás. Ezt szerintem már mindannyiunknak igazolta az Élet.

Hegyek, kicsiny települések, patakok. És ősz.

Az Ősz.

A vége.

Amikor még a nagy Alföldről a sok zöld, némi barna és sárga levelek közé emelkedsz a szerpentineken. Ám lefelé azonban, 3 nap után ugyanaz a táj rengeteg sárga, némi zöld és kevés barna színt öltve borul eléd/föléd/ölel körbe, egyre inkább kopaszodó fákkal, falevél esővel.

Varázslat. A Természeté.

Valahogy így indultam neki én is. Sok mindennel a vállamon. Leginkább bizonytalanságokkal, félelmekkel, sötét kis felhőkbe burkolózva.
Összességében a Hogyan tovább? kérdése foglalkoztat. Őszintén szólva, ilyen tartósan mélyre rántóan, fullasztóan már csak ez tud hatni rám hosszabb távon.

Aztán BoBó.

Halad, lassan növekszik, de… Az a mindig de. =) Ami egyébként előrevisz, tovább a fejlődés útján.

Haladhatna gyorsabban. Növekedhetne jobban, lehetne még jobb. Meg ilyen, meg olyan. Osztogathatná az egész világ, hogy mindenki tudjon róla. Hogyan lehetne még jobb? Hogyan tudnék még jobb eléréseket produkálni? Hogyan tudnám még jobban „megbecsültetni”?
Bezzeg ez, meg bezzeg az, sokkal kevesebb befektetett munkával mégis mennyivel előrébb jár.

A Tudományos Újságíró Klub Juhari Zsuzsanna pályázatáról sincs semmi hír, a dátumon kívül.
Június óta fut a háttérben a pályázat gondolata a fejemben. Mekkora örök mérföldkő lenne ez az oldal életében. Csupán egy elismerői oklevél, nem több.

Kifele kezdtem figyelni a mindig irányt mutató befele helyett. Gyönyörű csapda, amibe időnként belehullok.

De, ez a sok várakozás. Ez a sok akarás… Sok lett. Túlcsordult. Vannak ilyen mélypontok.

Felettébb meguntam az anyagi világ ember által, általunk teremtett terheit, bizonytalanságait. Elfáradtam beléjük. Így hát, pár hetes értelmetlen bennük lubickolás után inkább felfeküdve a vízre hagytam őket. Nem vagyok kész a megoldásukra, így feleslegesen hajszolom beléjük magam. Nem jó helyen van a fókuszom, így ez csak egy idő után energiapazarlás.

Pont kapóra jött a már nyár óta tervezett Mátrás faházba vonulás a legfrissebb Besztivel. Ám nem úgy, ahogy gondoltam. =)

Tudod, mi a jó ezekben az elvonulásokban?

Hogy a sok társadalmi hülyeség, ami ránk rakódik, eltűnik. Minél többet vagy odakint, annál inkább tisztulsz. Csak te vagy, meg a gondolataid. Először felszabadít, aztán ijesztő. Mélyre húz, de ha egyedül vagy, ott megtalálod minden megmaradt démonod.

Aztán már csak rajtad múlik, hogyan jössz le arról a hegyről.

Mivel azonban nem egyedül mentem, valamit kezdenem kellett a démonjaimmal. Nélkülük akartam felmenni a hegyek közé. Arra jutottam, hogy egye – fene, megpróbálom: gondolatban leülök velük inni egyet. Aztán megegyezem velük, hogy rendben, tudomásul vettem a jelenlétüket. Ígérem lezavarjuk a harcainkat, de amíg odafent leszek, addig hagyjanak tisztulni. Lecsendesedni. Erőt gyűjteni.

Hagyjanak a Jelennek élni.

Vagyis: vegyenek ki szabit ők is. Ennyire irányítottan még nem próbáltam meg ezt a dolgot, több napra lebontva, úgy, hogy ne mással, nagyobb bajjal kelljen szembenéznem, hanem csak legyek.

És láss csodát: elengedtek.

A kellő alázattal, tisztelettel befektetett munka mindig meghozza gyümölcsét. Akkor is, ha nincs befejezve, látszólag eredménytelen.

Az Univerzum, a Mindenség, az Isten – hívd, ahogy akarod – megjutalmaz. Nem old meg helyettünk semmit, mégis hagy fellélegezni. Mégis, néha megfogja azokat a nehéz terheket míg szusszanunk kicsit, jelezvén: nem hiába tesszük, amit.
Amikor meg még eléd is pakol hihetetlenül szép Csodákat, akkor kézzel fogható bizonyosságot is nyerünk arról: a saját utunkon járunk. Ott vagyunk, ahol lennünk kell. Tartsunk ki, menjünk tovább. Megoldódik minden idejében.

Csodák Odafent

I.

Az indulás előtti utolsó napokban villant fel a térképen a Buddha Park. Ez volt az első tervezetlen csoda, a parkról született egy poszt is, klikk a képre.

Mikor megérkeztünk, az addigi folyamatosan minket kísérő eső is alább hagyott. Egyébként ez is közkívánat volt. Tudod, hogy az eső a(z egyik) mindenem. Az imazászlók lobogása, a szélcsengők hangja, az örökforgó nagy imamalom a Jelenhez terelt, befelé fordított. Elkezdett lecsendesíteni. Még a szél is gyönyörűen feszítette a templomok előtti hatalmas zászlókat. Meseszép látvány volt az egyik templom lépcsőjének tetején körbenézni a nehéz, gomolygó esőfelhős, hegyvidéki tájon.
Egyetlen szívfájdalmam, hogy nem zártuk teával, valami spéci étellel az elköszönést a helytől. Egy turistabusznyi felnőtt ember érkezett, magyar szokásokat magukkal hozva az ajándékbolt egyben teázó, kávézó épületébe: hallja mindenki, hogy megjöttem, és a világ legjobb talpon állós vicceit is magammal hoztam. Meg némi tudást, mert hát én már eccer voltam itt, tudja meg mindenki.

…

Ekkor döntöttünk úgy legfrissebb Besztivel, hogy inkább a távozás díszes mezejére lépünk és a parkolóban maradunk az útiszendvicsünknél, vízzel kísérve, de a hely adta lelki nyugalmat és töltődést, hangulatát megtartva.

II.

Következő csodánk, hogy éjjel annyira fújt a szél, hogy a hegytetőn a sáros, tizen – huszon centiig elázott talajt majdnem tökéletesen felszárította és másnaptól csak jártak – keltek a felhők, nem esett ránk.

III.

Egy kevésbé ismert útvonalat annak köszönhettünk, hogy a hegyről folyó patak az esőzéseknek köszönhetően annyira megduzzadt, hogy a többség által ismert, nyilvánvaló útvonalon, amit kettészel a patak, nem tudtunk átkelni. Amúgy bosszantó volt, mert nagyjából 2 nagyobb kődarab kellett volna csak. Így, elő a telefon, térkép, és egy lakóövezetből, másik oldalról becsatlakozó utat néztünk ki, aminek a vége már az erdőben volt, ahol egy gyönyörű pihenő várt ránk: a hegyoldalhoz igazítva asztalok és padok, mindezt egy újabb, keskeny patak túloldalán, amit apró híd kötött össze. Találkoztunk egy helyivel is, aki furcsállotta, hogy nem helyik vagyunk. Mi meg ezt furcsálltuk…
Aztán rájöttünk a mini túránk végén a turpisságra. Mert valahonnan máshonnan viszont jöttek fel később emberek. Száraz lábbal. Megtaláltuk az általuk járt utat konstatálva, hogy amúgy egyikünk látta, de nem gondolta, hogy ez a dzsumbujos keskeny valami vezet is valahova.

Szerintem mi jártunk jól, mert ha a vízesést megy valaki megnézni, egyáltalán nem esik útba a mesepihenő.

IV.

Csoda volt a szállás végén lévő kiskapu (amiről egy árva bejegyzés se árulkodik a szállás oldalain), ami a mi hegytetőnkre vezetett, ami egy apró tisztás volt.

V.

A járó – kelő felhők mellett az is az volt, hogy éjjel szemtanúi lehettünk a részleges Holdfogyatkozásnak nem csak szabad szemmel, hanem Törpével, a teleszkóppal is. Meg is lett örökítve, ITT láthatod.

VI.

Megérzésre hagyatkozva indultunk neki egy szerpentinnek fel a hegyre és érkeztünk Galyatetőre a kilátóhoz, amihez nyár elején nekem már volt szerencsém teljesen máshonnan indulva, csupa zöldbe öltözve látva róla a tájat, akkor A Besztiékkel.
Igen, még megvan a Konkoly – Piszkéstetői Obszervatórium. =) Látni azt a szép kupolát a kilátóról (ezt akkor Instagram történetben osztottam meg), az ősz ezer színével körbevéve.

VII.

Galyatető előtt pedig szerintem a Mátra leggyönyörűbb panorámája tárult a szemem elé Mátrakeresztesnél. Itt talált meg valami, amitől visszakaptam a fókuszom. A rendet, a nyugalmat, az erőt.

Szerelem első látásra a kocsiból, és már ki is böktem hangosan: „Állj meg, gurulj vissza!”

Ez a rész az a Mátrában, ahova csak leülnék csendben, egyedül addig, amíg meg nem unom. A modern ember világában a legnagyobb kincs az számomra, ha elvonulhatok. Egyedül. Nem kell beszélnem, nem kell reagálnom, nem szakít ki interakció saját magamból és a világból egyaránt. Ahol minden csak arról szól, hogy együtt rezegjek a Halvány Kis Kékünkkel.

VIII.

Hazaútra tartogattuk az Ásványok Háza magángyűjtemény megtekintését a környéken. De, nagyon nem akarózott visszatérni a „civilizációhoz”. Minél tovább a Természetben akartam maradni fejben, de ha már ott van a közelben, vétek lenne kihagyni.

Valóban az lett volna. A legnagyobb. Lesz róla külön poszt, de már csak jövőre. Alázatos emberek, bolygónk alkotta termédek csodák, interaktívkodás. Élmény volt ezzel visszatérni az emberek közé.

Megatöbbi

A mókus, a macskák, a kecskék, a hegyoldalból kinövő házak, a tökfaragás (egyébként, több vicces faragott/összeépített tökfigurát láttam a legkisebb településen is udvari/ablak díszként, mint itt a nagyvárosban). A legfrissebb Beszti, aki mellett és akivel meg tudtam élni ezt a rengeteg mindent.

És a hiperszupermarketek HEGYEKKEL a hátuk mögött! Érted?! Hegyekkel. Egy mezei szupermarket olyan panorámájával a háta mögött, hogy szájtátva bámultam és zokogva gondoltam vissza arra, amelyikbe én járok a lapos, beton-üveg szitiben…

A legnagyobb

Maga az Ősz. Sőt: maga az Ősz A Hegyekben. A zöld, sárga, vörös, barna minden árnyalata. A háborítatlan avarszőnyeg, ami biztonságot nyújt az élővilágnak és a falevél eső az erdőben, szerpentinek mentén. Bármerre is nézel…

És a démonjaim?

Hazavárt mind. =)

Ez azonban, már egy másik mese.

A MÁSIK MESE: Hegyetlenül nehéz – Csend és a Démonok