Én nekem már Csöndem vagy…
„A másik… Egy […] általam megválaszthatatlan, kontrollálhatatlan dolgot művelő kis izé. Amit én lassan időtlen idők óta békén hagyok, de az csak piszkál. Az időnként általánosságban felbukkanó, ám egy ideje konkrétan a képembe szertelenül pofátlanul ugráló szerelem.
Szív.
Ezeregy idézet jut eszembe, de csak kettő ismétlődik vetésforgóban, neonfényként villódzva:
*”Kiteszem a szívemet a szemétbe, egy ideje már nem nézek a szemébe”
**”Szíved a tömérdek szépségbe úgyis belészakad”
– Rendben van! – teszem szívemet az asztalra, kikukázva – Győztél. Hallgatlak.
…
Csendben van, hisz valójában mindent tudok. […] Időtlenül telik a farkasszemes némaság. Előkerült szívem nem kér számon, nem fölényeskedik. Felettébb bosszantó.
Csak teszi, amire rendeltetett: dobog.
Emellett azonban […] dönt és választ. Kevés vagyok neki, másért is dobban. Fizikai templomom éltetője konkrétan nem elégszik meg velem…
A trigger pont, amikor alakot ölt a miért igen. Amikor az évek óta teljes nyugalmamban a Mindenség elém pöcköl egy nyugalom megzavarására totálisan alkalmas igent. Ezzel még lehetne is valamit kezdeni. Hajlandó volnék rá, ennyire ismerem magam. Mondhattam bármit, ez valójában sosem volt kérdés.
Igen ám! Csakhogy, ez az igen, a „lehetetlen” szóval van körbe tacepao – zva.
…
– Most… Most akkor, ezzel mi is a célod? – keresném a tanítást a Mindenségben, de csak az értelmetlenséget látom az eleve halott ügyben.
Mit is kellene megoldanom? Most… Most ez komoly? Ez valami büntetés? Útjában van a Mindenség valamilyen céljának remete életem? És, miért pont az enyém?
[…]
#köszi
A lehetetlent pakoltad elém?
– Mjó. – megyek bele a játékba – Akkor most te fogd meg a söröm. – kapom fel szívem visszanyomva rég elhagyott helyére – Legyen, hát Ő. Lássuk mit lépsz, merre vezetsz!
Oldom meg bebukva bebukhatatlanul, kihívva a Mindenséget.
Ez ilyen… win – win situation.
…
Vagyis lose – lose.
Csak most már csendestársam lett a magányban. Hurrá.
Én a Magány, Te pedig a folytonosságában feledhetetlen:
– Csöndem leszel.
[…]”
Közel 1 éve született a fenti írás. Feledhetetlen nap, fordulópont nem csupán ebben, mindenben is. Szintlépős, Nyúl üreges. Ajánlott elolvasni, jó néhány cikk utal/utal majd vissza rá.
A helyzet egyébként változatlan, az érzés elmúlhatatlan. Ez valahol tudható is volt. Ha el is múlik, az bizony évekbe fog kerülni majd. Jó esetben…
A szerelem érzésének sikertelen tagadása és ellökésének képtelensége által kiváltott mérhetetlen düh legerősebb szakaszán túl vagyok azt hiszem. Vagy ki tudja… Attól függ, mennyi ilyen szakasz várható =)
Minden napjaim része lett. Mármint az érzés maga.
Hol csendesen morajlik, hol tombol. A háttérben mindig megnyitott, bezárhatatlan „ablakként” fut, ilyen – olyan formában. Egy percre sem hagy magamra.
Tényleg Csendestársam lett a magányban.
Mostanában egyre többször egész jól elvagyok ezzel. Kezdem elfogadni, hogy nem magamban gondolkodom. Megszokni, hogy ha valami olyat látok, gondolok, élek meg, azonnal legelőre ugrik a kis ablak, hogy bárcsak a másik is látná, vagy megoszthatnám vele.
Persze az a bizonyos „hóistenem” facepalm – os sóhaj továbbra is kiszakad ezeket felismerve, de már ennyivel el is van intézve. Nincs pampogás, önostorozás, csak bólogatás, hogy: „Hát igen… Ez van. Anyway…”
Várom a törést. A kiábrándulást. A felébredést.
Mindegyikből a véglegeset, mert átmenetiek lesznek újra és újra. Ezt bárki tudja, aki ilyenben csücsült már.
Amikor a Szív majd zokogva veti magát a padlóra, akkor az ész némán magához ölelheti és összefoltozhatja újabb és újabb Bolygónk, Kozmoszunk adta csodáival és a Tudás morzsáival.
(Lassan már egy gombolyagból áll a szívem a sok cérnától. Csak macskát ne küldjön rá a Mindenség… Bár… #nevermind)
Mert az Ész tudja.
Azt is, hogy egy darabig hiába tudja, hiába próbálkozik, teljesen ignorálva van. Ő csak féken tart, de meg nem állít semmit sem.
Néha kiteszem az asztalra a szívem. Hol kelletlenül, hol kíváncsian vizsgálom, a megoldást kutatva. De az csak minduntalan dobog, bambán cuki mosollyal, mindegy mit teszek, hogyan, mennyire és milyen módon kérem számon kevésségemet tőle.
És nem tudom kifacsarni, megtépázni, darabokra szaggatni, összetörni, reset – elni. Hiába bennem dobog, engem tart életben, nem én vagyok Ura…
Így hát, felnézek az Univerzumra:
– Tessék, Te jössz! Én behódoltam. Neki, Neked. Hát Te hogy haladsz?
Mikor adod, amit kitaláltál és utánam hajítottál?
Persze, a legkisebb résen a pajzson…
Kínos csend a válasz, sunnyog.
Mert bizony Veled, még az Univerzum sem tud mit kezdeni.
