Az év elején néhány hétre valahogy nagyon távol kerültem magamtól. Leginkább úgy tudnám leírni, mint egy asztrál utazás. Most vonatkoztass el a szó – nem biztos, hogy – megmosolyogtató részétől. Egyszerre vagyok kint és bent is. Feltűnően nyugodtan.
Nem mondanám érzelem mentesnek, mert valóban átsző a nyugalom, mint valami végeláthatatlan erő. És hiába kutakodom, hogy hol van a valami elől menekülő énem, ami kiválthatta ezt az állapotot, csak jelen magamat látom a tükörben. Amögött, azalatt, afelett, mindenhol. Nincs menekülő én sehol.
Azt gondoltam pedig, hogy ez egy fajta sokkhatás.
Mert, miután látjuk elbukni az eszméket és megkérdőjeleződik bennünk minden, összerogyunk és nem értjük mi van. Újra és újra az látszik beigazolódni, hogy fel kell adnunk egy részünk, szabad akaratunk, meg kell alkudnunk, mert ez a világ rendje. Általunk, az emberek által alkotott világ rendje.
Holott az eszmék mi vagyunk, belőlünk állnak. És mennyivel egyszerűbb odadobni önmagunk, ignorálni, beleengedni magunkat a jól ismert, minket fátyollal ölelő hétköznapokba. Fullasztó, szorongó, mélyen feszülten morajló, de a kívülről jövő zajokkal lecsendesíthető, elhallgattatható. És ismerős. Biztonságot nyújtóan, örök állandóan ismerős.
Ezeket a zajokat egyébként nem is olyan nehéz beengedni, sőt. A legnehezebb távol tartani magunktól őket.
Ebbe fáradunk bele. Erre megy el rengeteg energiánk. Még, ha nem is akarunk foglalkozni a külvilág adta elvárásokkal, – nem csupán – országunk írott rendszere által előbb – utóbb szembesülünk azzal, hogy ha nem cselekszünk az elvárt – lassan minden irányból törvénybe foglalt – mintázatnak megfelelően, egyre lehetetlenebb itt az élet. Nem csupán embertársaink(?) rosszalló, érthetetlen tekintete lesz az, ami emlékeztet, hanem fizikai megélhetésünk.
Miért váltottál munkát ennyiszer? Miért egymástól távol álló terülteken dolgoztál? Nem vagy házas? Elvált? Özvegy? Egyedülálló szülő? Nincs még gyerek? Nem is lesz? Vagy nem lehet?
Vagy, úgy általában akkor mi bajod is van?
Megy a pecsét a még egyenlőre képzeletbeli kartonod következő rublikáiba:
Jog/Engedély az előrébb való jutáshoz: ELUTASÍTVA
Teljes értékű és jogokkal bíró személyként való figyelembe vétel: ELUTASÍTVA
Megjegyzés: FELELŐTLEN, MEGBÍZHATATLAN
Javaslat: változtasson
Elvárás: további adók termelése
És tengődhetsz napról – napra a szülőnél, az albérletben. Jó esetben. Aztán mehetsz a Peremvidékre.
Mert az senkit nem érdekel mi vitt idáig. Eredményorientált világunkban tök mindegy az út. Hogy az asszony zugalkoholista, hogy a férj félrejár, hogy a gyerek azt csinálhat amit akar, mert ránézel és sérül. Hogy nem válthatunk, hogy nem költözhetünk, ha olyan hitelt vettünk fel…
„Ne picsogj, a lényeg, hogy munkád van, családod, házad, hiteled. De, ugye nyaralni mész? Hát, nyáron menni kell!”
És inkább ezekre tromfolunk, mert tudjuk: a másik sem szívesen találkozna saját magával. A másik sem teljesen azt az életet éli, amitől boldogabb lehetne. Ezért minél több zaj kell. Inger, jövés – menés, még több teher, amibe kapaszkodhatunk mondván: nincs nekem magamra idő. Elintézzük, hogy ne legyen.
Dehát, ez az élet rendje nem? Szenvedni. Megalkudni. A felnőtt élet ezt jelenti, nem?
Szerintem nem. A napokban jött velem szembe egy mondat:
„A fájdalom az élet része, a szenvedés nem.”
És itt jön a képbe az az érthetetlen nyugalom: már vagy most éppen, nem hat rám annyira az általunk felépített átlag világ.
Szintet léptem. Látom, figyelem, tudatában vagyok, megpiszkál, néha elég mélyen, de már nem ejt kétségbe úgy, annyiszor, olyan sokáig.
És, hogy számomra mit is jelent a felnőtt élet?
Felelősséget vállalni. A tetteinkért. Önmagunkért. Egymásért. A bolygónkért.
Példát mutatni a következő generációnak hogyan moshatjuk össze a kötelességet a jogainkkal és lehetünk azok, akik valóban vagyunk. Hogyan teremthetjük ide világunk egy darabját. Alázattal, megértéssel. Vagy, ha utóbbi nem megy, elfogadással. Hogyan kell és lehet szimbiózisban együtt élni egymással, a Természettel.
Élni és élni hagyni.
Hogyan tartsuk meg az utat, ami a miénk, még akkor is, ha újra és újra megtörünk. Mert megtörünk, ez így van rendjén.
Hogyan ismerjük fel, hogy ezek csupán az út adta, megoldandó feladataink, vagy a figyelmeztetéseink, hogy nem jó helyen járunk. Meddig engedjük hatni a külső ingereket, meddig tolhatjuk saját határainkat.
Hogy jobb lettem ezekben az elmúlt évek alatt?
Nem. =)
Még mindig csetlek – botlok, ám kevesebbszer és van, hogy megtartom magam, nem esek el. Tapasztaltabb, rugalmasabb lettem. És bár lassan, de biztosan haladok, hogy önmagam létező, lélegző példaképe lehessek.
