Szóval, van az, amikor az ember eltervezi, mi hogyan, mikor történjen az életében. Némelyikre erős ráhatása van, alakíthatja, csak tőle függ.
Aztán van az Univerzum, amire nem árt időnként rábízni magunk. Vagy nevezzük tudatalattinak, belső hangnak, huszadik érzéknek, Istennek, stb.
Hiába az akarat, ha jön az érzés, hogy márpedig ez ennyi. Kifogyott a szufla, nincs több üzemanyag. Hiába akarunk tovább menni, egy idő után nem tudunk, nincs ami vigyen.
Ekkor elkezdjük tolni a kocsit.
Maradjunk ennél a hasonlatnál. Tudjuk, hogy felesleges, mert hiába toljuk tovább, nem azon az úton történik, ami a miénk, amerre haladnunk kell, ráadásul már tudjuk, hogy ott is fogjuk hagyni. Azt is felismertük, hogy már nem tesz hozzá a jellemünkhöz, a fejlődésünkhöz, csak szipkázza el az energiánk, vonja el a figyelmünk.
„De csak még egy kicsit, még akkor is van benne, még akkor is érdemes.”
Ilyenkor kátyút kapunk, nem egyet. Van, amelyikben fenn is akad az autó. De, csak megoldjuk valahogy. Persze, ennek az ára hogy beterít a rengeteg kosz, sár és egyre nehezebben mozdulunk, egyre több energiánkba kerül a ránk rakódott rétegek miatt is.
Aztán megint jön az Isteni Szikra: hagyd ott az autót, hát nem látod hogy vége van? Hogy értelmetlen? Hogy csupán csak messzire visz mindattól, ami lenni akarsz, ami éltet, ami foglalkoztat, ami a tiéd.
Mindeközben felemészt, amit csinálunk.
„Jó – jó, de hát most már ezt a kicsit kibírom, mert megígértem. Meg, amúgyis: néha olyan jó, hogy miattam jut tovább a járgány.”
Ekkor már nem az Isteni Szikra és az ilyen -olyan megérzések, sugallatok jönnek. Ekkor már a pofont adó kéz jön.
Ha nem megy szép szerivel, hát…
Kiüt a Mindenség onnan, ahová nem tartozunk. Főleg, ha rég felismertük, tudatában vagyunk a rengeteg ránk rakódott sallang ellenére is. Hogy már nem ezt kellene csinálnunk, hajlandóak vagyunk, ám félünk ugrani. És terelünk, hogy majd… Csak még ezt, csak még azt. Kapaszkodunk. Értelmetlenül. És legbelül vagy sem, de segítségért fohászkodunk, hogy:
Most az egyszer, ne nekünk kelljen letépni azt a sebtapaszt.
Az én legutóbbi pofonom erős volt, sértett a miért – je. Személyes vonatkozású, igazságtalan. Ám a döntést ennek ellenére még így is én hoztam meg. Tudod, a kék vagy a piros kapszula…
Nem álltam vissza tolni a kocsit és ott vagyok, ahol végre lennem kell.
Ilyen az, amikor szimbiózisban vagyunk a világgal. Amikor ismerjük magunkat, amikor figyelünk. Hajlandóak vagyunk változtatni, akkor is ha nem vagyunk teljesen, vagy egyáltalán felkészülve rá. Amikor rá merjük bízni magunkat a Mindenségre.
Honnan jött mindez?
Volt egy kitűzött dátum, meddig szeretnék mindenképp ott dolgozni, ahol. Mert nem nyugdíjas korig tartó munka az a hely több okból kifolyólag. Számomra elsődlegesen a tropára ment szalagjaim, ízületeim miatt kell ennyire véges időt és határt szabni és meggondolni mit is vállalok. Ne romboljuk tovább, ami amúgy is roncs.
Az egészség kincs. Megfizethetetlen.
Ez a dátum változott egyik reggel, amit közöltem is az érintettekkel. Arra számítottam, hogy azonnal elküldenek, ám nem így történt. Meglepődtem – mindenki – de valahol örültem, hogy szép lezárása lehet ismét egy korszaknak.
Ám, a változó dátumot is megváltoztatták egy másik reggel. Ez már nem én voltam. Ezt már a Mindenség pakolta elém. Nem akartam élni vele több okból kifolyólag sem. Azonban tovább csűrve – csavarva olyan igazságtalan feltételezés ért, hogy úgy döntöttem: nem vagyok hajlandó a továbbiakban bármit is bizonyítani olyannak, aki közel 4 év után sem ismeri a munkához való hozzáállásomat. Vagy csupán nem akarja. Vagy csak egy indok kellett hogy még egyszer, utoljára hatalma lehessen felettem, mert én úgyis mindent hagyok és megoldok.
„Ebben az esetben, ne húzzuk tovább egymás idejét.”
Álltam fel és sétáltam ki a cég életéből immáron utoljára.
Mert egyszer már voltam ebben a gödörben. Másodjára csupán 3 hónapra hívtak vissza egy projekt miatt (ami fél év alatt elkészült), amiből végül majd’ 2 év lett.
A történethez hozzátartozik, hogy a felmondásom bejelentésekor a műhely fele szabadságon volt. Egy hét és egy nap múlva, az első teljes létszámos nap második órájában állítottak pellengérre. Akkor még úgy volt több, mint 2 hétig ott dolgozom, befejezvén a hónapot.
Talán egyszer lesz arról cikk, milyen is az élet ott ahol, de ez az írás most nem erről szól.
Arról szól, hogy merjünk ugorni, hogy a sok rossz nem ellenünk van. Ébreszteni akar, tanítani. Vegyük észre, vizsgáljuk meg, találjuk meg a miért – ét és tegyünk azért, hogy ez változzon. Nem feltétlenül olyan formában jön a kibillentés, ahogyan azt szeretnénk, elvárnánk. De jön, és ezt ismerjük fel. Különben hosszú, és kínkeserves utunk lesz tovább mindaddig, míg nem vagyunk hajlandóak kilépni belőle.
