Gyerek

„Testem kihűlt álom csupán”

Azt vettem észre, hogy azt, amiről most szó lesz, én viselem a legjobban, nem azok, akiknek beszélek róla, hogy ezáltal kicsit könnyebben elfogadjam és megértsem. Kínosnak érzik, kényelmetlennek, nem bírják el a gondolat súlyát még úgy sem, hogy nem velük történik, nem ők vannak benne.

Most van az az időszakom, amikor utolért a gyász, a reménytelenség és a fájdalom.

Egy ideje már szemezgetek az egyik háttérben „futó”, de egyre közelebb kúszó félelmemmel.

Nincs meg a Társam. Nincs ketten, csak egymással töltött idő. Nincs szerelmünk gyümölcse.
36 vagyok. Ez most nem arról fog szólni, hogy egyedül is van Élet, Boldogság, Öröm, Teljesség. Van, ez cáfolhatatlan. És nem is arról, hogy van még némi Természet adta időm.

Ez most az elengedésről fog szólni.

Arról, hogy elfogadjam, egyre kisebb valószínűséggel lehetek anya. Hogy egyre kisebb eséllyel szippanthatom be a saját gyermekem illatát. Hogy lehet… Soha. Nem tarthatom a karomban.

…

Nem erre vágyom, bevonzani sem ezt akarom. Viszont görcsölni sem ezen az óriási blokkon, félelmen. És ahhoz, hogy ez eltűnjön, ahhoz meg kell vizsgálnom, szembe kell néznem vele. Nem is igazán eltűnni a megfelelő szó. Feloldani, hagyni hatni az érzelmeket. Kiürülni, hogy tisztán rálássak, hogy nyugalommal vegyes szomorúsággal, nem megbánva és megbántva öleljem magamhoz, ha később ismét felbukkan. Netán bizonyossá válik, és örökre velem marad. Mert akkor együtt kell élnünk, amíg csak lélegzem.

Sosem vágytam csak gyermekre. Mindig „csupán” A Társat kerestem. Nem Férjet, nem Apajelöltet. A gyermekre való vágy az adott Társ mellett alakult ki, ha kialakult, előbb sosem. Most és később sem fogok kezemet – lábamat eldobva az éjszakába, klinikára rohanni egy gyermekért. Ha nincs meg a Társ, nincsen gyermek. A magam számára ez ilyen egyszerű. Ennek a döntésnek a következménye viszont közel sem. Maga a Pokol, mondhatni…

Nem, nem csak mondhatni. Ez tényleg maga a Pokol…

És még csak a kapujában állok, de be kell mennem, még mielőtt menthetetlenül a rabjává tesz. Tudnom kell mi van ott, hogy bárhogyan is kerülök ki onnan, élhessek.

Mert kikerülök, csak nem mindegy hogyan.

Alcím: Jenei Szilveszter – Kinek mondjam el?