Mint olyan, Japánnal kezdtem. Azután jött néhány évre rá az emo-s korszak. Szörnyen bosszantott, hogy összekötötték ezt a kettőt. Ráadásul akkoriban nagyon tépett, ezer fele álló, féloldalas hajam volt (és manga lány becenevem), ami által mindig jött a kérdés, hogy amúgy én emo-s vagyok?
Nem, én durvább: freaky geek. 🤷🏻♀️
…
Japán megmaradt szívem csücske, és amennyi dologgal azonosulni tudok az ő világukban, legalább annyival nem.
Dél-Korea kúszott még be a későbbiekben. Szépen, lassan 3 sorozattal, 2 együttessel. Aztán anyum nagy fan lett, én csak a kis morzsáiból élek hébe-hóba.
Azt viszont el kell mondjam, hogy elképesztő gyönyörű zenéket írnak és hihetetlenül tehetségesek a sorozatokban az emberi lélek rétegeinek bemutatásában. Sok egyebet elnagyzolnak, nem figyelnek az apró, logikus, cselekmény szempontjából lényeges nüanszokra, de ebben… Ebben vérprofik! A világot tavaly megvevő sorozat egyáltalán nem a jéghegy csúcsa. Nagyon jó volt, de középkategóriás számomra. Vannak sokkalta árnyaltabb, magával ragadóbbak is.
Sokat nem tudok magáról az országról, a társadalomról.
A soju finom, a csípőset nem bírom, ők viszont nagyon. A házak tetején lévő kiülős, iszogatós placcokért odavagyok! Arcápolásban nagyon ott vannak, plasztikában is, és rebesgetik, hogy a kötelező katonaság átlag 2 évét – ami semmilyen szupersztárt sem ment fel – lejjebb szeretnék vinni. [Mellesleg én mindenhol támogatnék fél-1 év katonaságot, amennyire elszaladt velünk a ló… Nőknek is.]
Maga a nyelv nagyon tetszik, dallamos, hangsúlyos, érzelmes. Fura ruháik vannak az énekeseknek és hirtelen más nem jut eszembe. Ja de. Japánék rengeteg kézműves technikát lenyúltak tőlük réges – régen, amik aztán a világ köztudatába japán sajátosságként épültek be.
