Társ, akit félreismertem

Nem, nem olyan módon, amire számítasz. =) Két szösszenet egy történet, egy éves formák (2021) a Jelenre (2022) fésülve.

A szó mindent lefedő értelmében, csupán egyetlen Társ volt az életemben. Félreértés ne essék, voltak/vannak még társak az életben: család, barátok, szerelmek. Kinek ezért, kinek azért, hálás vagyok.
Jelenleg egyetlen részről akarok nyomot hagyni a Társról. Nincs tanulság, nincs csúcspont, kifejtés, sem levezetés. Csak az előtörténet, és a felismerés:

Társ, akit félreismertem.

ELŐTÖRTÉNET

Az első és eddig egyetlen ember, aki mellett elfáradhattam, összetörhettem, megpihenhettem. Védett, küzdött tovább, amíg újra képes voltam felállni és továbbmenni.
Majd’ 2 év munkája volt, amivel elérte, hogy a kezébe adjam az életem. Nem irigylem, nem volt könnyű velem, most sem az. Könnyen szeretek, nehezen bízok. Szükségem van a szabadságra, miközben túlzásokba menően ragaszkodom. És még sorolhatnám…

Harcosként ismertem meg. Túl hamar kellett megismernie az élet szomorú, sötét oldalát, újra és újra történtek az életében olyan dolgok, amik alatt bármelyikünk összeomlott vagy letért volna a helyes útról.
Ő nem tette. Újra és újra felállt, és megőrizve naivitását, az emberekbe vetett hitét, élt tovább. Élt! Nem csak úgy tett.
Ő kapta meg az „Igen” – t, amiről mindig is azt vallottam (most is), hogy csak egyszer, egyetlen egy embernek fogom kimondani.

*„Én vagyok magam számára börtön…” =)

Újra és újra hadba vonult velem, értem, miattam. És másokért.
Volt néhány jelentős csata, amit viszont nem vívott meg értem, velem menet közben, nem csak a végén. Ezek hiánya sorsdöntő volt. Az alap sem volt jó, amire építettünk. Várható volt az összeomlás, megdöbbentő az újjáépítésre való képtelenség.

Kifakultunk, elmúltunk, feladtuk. A lehető legrosszabb módon úgy, ahogyan azt egyikünk sem érdemelte.

Nem hiszem, hogy olyan nagyon be kell mutatni azt az ürességet, amiben csak a fájdalom van, amikor vége lesz az Életnek. Összeomlik minden, eltűnik a talaj, a Múlt, a Jelen, a Jövő. Ahol még a Semmi sem létezik.
Csak a fulladás van, egy olyan leírhatatlan mellkasi fájdalommal, amitől legszívesebben az ember lánya élete végéig csak torkaszakadtából ordítana, miközben darabokra tépné saját lelkét. Újra és újra.
Megváltás lett volna a halál. De, mint tudjuk, önszántamból ez nem opció. Már.

Nem tudom, mi történt volna, ha nem botlok bele a világ egyik legmaximalistább elvárásokkal bíró munkahelyébe és dolgozóiba (itt dolgozom ismét, csak már nincs mi elől menekülni; tanulok, megfigyelem önmagamat, szuper lehetőség személyiségfejlődés szempontjából). Megváltás volt. Az egyetlen, ami elhallgattatta saját ordításomat. Aztán lett valaki, aki már nincs, munkahelyváltás is történt.
Sikerült bezárnom azt az én-t azzal az élettel. De, néha kihallatszott az ordítás.

Évekig rohantam túlórából túlórába, és hajszoltam túl magam fizikailag, hogy ne kelljen gondolkodnom, ne legyen időm, energiám belépni ezen az ajtón. Mert egyszer be kell lépni. Addig is, éljen a tudatosan választott Struccpolitika!

Nagyjából egy éve (2021) viszont bementem. Több, mint 4 év elnyomás után azt kell mondjam: nem volt jó. =)
Idővel az lett, vagy legalább is könnyebben kezelhető.

Le is zárom ezt a se füle-se farka irományt a Heuréka pillanattal, ami miatt megszületett:

A FELISMERÉS

Évek múltán, – mikor beléptem ebbe a szobába –  jöttem rá, hogy ő sosem volt harcos.

Megtanult harcolni, és a legjobbá vált, de ő mindvégig földműves volt, akit hadba hívtak. Aki alig várta a harcok végét. Aki szíve szerint örökre letette volna a kardot. Magához sem vette volna… Az, aki minden porcikájával gyűlöli a harcokat, és nem vágyik másra, csak az otthon melegére és nyugalmára.

Ezért nem lehettünk egymás nagy Ő – i, bármennyire is küzdöttünk ezért.

Nekem harcok kellenek időről-időre (nem, nem egymással =) ), neki végtelen nyugalom. Gyűlöltem ezért. =) Hol őt, hol magamat.

A GYŰRŰ

Visszaadtam. Elsősorban azért, hogy amikor majd jön a késztetés, ne legyen mit visszavennem, hordanom. Ne láncoljam magam a múlthoz, egy nem létező jövőhöz.

Olyan vagyok, mint Jean Reno a Wasabi – ban:

– Már 20 éve!
– 19.

A gyűrű lett volna az én tollam. Ezt nem akartam. Semmilyen tárgy nem maradt meg a 6 évből, csak a digitális képek. Azokat meg… Őszintén szólva nem nézegetem. Ha keresek valami régi képet (az első háziállatról, a koppenhágai állatkertről), belénk botlom persze.

Ha netán olvassa, akinél van az a bizonyos gyűrű: adja a tengernek. Nyeljék el a viking habok, ahogyan minket is elnyeltek. A tenger, óceán, régi hajók meg amúgy is örök szerelmeseim. Keserédesen, de jó szívvel búcsúznék ily módon örökre magunktól.

Ps: jgfsjdhsjk

*Babits Mihály: A lírikus epilógja