Az éjjeli csillaglesekről úgy általában van valami romantikus képzet: nyár, éjjel, gyönyörű égbolt, csend, tücskök, susmusok, Jelen – lét, számunkra öröklétig tartó dolgok, blabla.
Peeerszeh…
Valóság télen
Az égbolt télen a legideálisabb, hiába akkor van éppen horizont alatt a Tejút karjának részlete, aminek látványa még az érdektelent is megállítja néhány másodpercre. A hosszú sötétség mellett a hideg is a barátunk: a hideg miatt az esetek nagy százalékában ekkor, télen a legszárazabb a levegő. Ilyenkor van a legnagyobb esély a szélmentesen tiszta égboltra.
Ha persze a szél fúj, az állvány beremeg(het), kaphatod el szemed világát az oksitól, ha még be is könnyezel. A franc akar sötétben lencsét takarítani ugyebár… (meg úgy általában kukkeridőben )
Ilyenkor 2 – 3 óra alatt már simán beáll a nyakad, kifolyik a szemed.
És:
Télen hideg van.
Embertelenül hideg.
Amit nem érzel meg, mert ugyanúgy elvarázsol mindaz, amit odafent látsz, mint nem télen. Akkor kezd feltűnni, amikor annyira áthűlt a teleszkóp, és minden alkatrésze, hogy szinte égetve szurkálja egymillió, mikronnyi tűvel a bőröd, ahogy hozzáérsz.
Ujjas kesztyű az apró, az akár fél havi/havi≤ kajád árával vetekedő értékű (ennél még felbecsülhetetlenebb egyébként) eszközök, alkatrészek miatt nem játszik. Érezned kell hol, hogyan fogod meg, nem ferdén csavartad, helyén van, stb. A sötétben az ujjaid is a szemeiddé válnak.
Ekkor veszed észre, hogy be is rozsdálltak amúgy. Meg, az ízületeid is. Az izmaid is kezdenek. Szinte hallod tested nyikorgását, ahogy mozdulsz, hajolsz, leguggolsz, tekered az apró csavarokat, szűrőket, csereberéled az ezt, meg az azt.
És ekkor hasít beléd az emlék, az érzéssel: amikor ennél az állapotnál anno beléptél a fűtött szobába, a meleg ugyanúgy hatott rád, mint a teleszkóp hideg teste a bőrödhöz érve. Éget. Szurkál. Fáj. Inkább vissza akarnál lépni a hidegbe. Ez alig néhány másodpercig tart, aztán érzetre semmi.
Csak hogy, mint a fagyasztott csirke, kívülről kezdesz olvadni. És néhány perc, maximum negyed óra után jön a semmiből a szemkerekítő döbbenet: amúgy csontig fagytál. Az a hideg, ami kint van, az most konkrétan belőled árad, a csontjaidból, tested belsejéből. Úgy érzed, meg tudnád fogni magadban a hideg gócpontját, mint egy jégtömböt. Miközben bőröd már forró, megszabadulna a rengeteg hacukától, ez az antarktiszi hideg pulzál bőröd alatt.
Hát, akkor inkább maradjunk még kint egy kicsit…
Itt van az a pont, hogy vagy takonykórosra kukkerolod magad, vagy szerencsésen megúszod a dolgot.
Csillaglesők szerencsejátéka.
A csend
Nincsenek tücskök – bogarak – szúnyogok – kóbor dalos pacsirták se emberből, se madárból. Sem zajos fesztiválok fényjátékokkal és kevésbé bátran és sűrűn gyorsulnak, driftelnek az utakon, a földek mentén.
Lakóövezetes csillagleskor külön áldás a mindenhol is zárt ablak, pöfékelni is ritkábban járnak ki, teraszos – erkélyes dzsembori meg végképp nincs.
Csak az égbolt, a teleszkóp és az ezekbe feledkező, némaságba burkolózó, minél sötétebbe olvadó ember van, minél távolabb önmaga és fajának hétköznapiságától. Mintha csak azt remélné: ha sikerül láthatatlanná válnia, talán megmutatkozik előtte valami olyan az égbolton, amit emberi szem sosem érzékelt.
Szóval igen, az elképzelés és a valóság kamikaze fagyhalála között valóban ott a romantika legtisztább fajtája: az Alázaté, a Csendé, a Megfoghatatlan Lété, a Kozmoszé, az Időtlenségé, a Csodálaté.
Öltözz fel és hagyd elveszni magad egy kis időre.
