avagy brandépítés a kanapéhuszárokra alapozva
Mostanában rengetegen tartalomgyártó királyok és királynők. Mindenki megmutatja a maga elképzelése által egekbe tornázott saját szociális felületével példálózva, hogyan is érte el mindezt.
És, hogy AZ a tuti, más nem működik. Lemaradsz, ha nem kezded alkalmazni az általa fizetős vagy ingyenes webináriumon eléd tárt módszereket. De semmi baj, nem baj ha szeretnél langyos víz maradni. Te tudod.
Érted.
Te tudod…
A piac telített. A tartalmak 70% – a ismétlődő, ugyanarról szól, hiába 100 vagy 1000, 10 000< különböző embertől. Nem feltétlen rossz, csupán nem kiemelkedő, nem egyedi. Mert hát, mindenki egyedi szeretne lenni, ezt viszont ugyanúgy tálaljuk. Csak más irányból megközelítve. A végeredmény azonban ugyanaz: tucatkontentek, tucattartalmak.
Mivel a hétköznapi, egyértelműnek látszó, azonnal ható dolgokat szeretjük az általunk kreált mai világban, egyetlen eszközünk maradt a figyelemfelkeltésre: kilökjük a felénk járókat a langyos vízből vagy jobbra, vagy balra.
Megosztunk. Felháborítunk.
Csináljunk ebből pénzt
Egy kimondottan egy felületre „specializálódott” márkaépítőbe botlottam nem olyan rég.
Merjük megmondani a véleményünk arról, ha valamit valaki rosszul csinál, mert akkor mérgesek lesznek és foglalkozni kezdenek velünk. Ettől lesz erős a márkánk.
Bejött, hiszen cikket írok a dologról. =)
De…
Valóban ilyen áron szeretnénk növekedni? Figyelmet kapni? Ebből megélni?
Tényleg ezt tanuljuk meg?
Ahelyett, hogy azt a fajta energiát, amit a mérgeskedésre, fröcsögésre fordítunk, inkább valami pozitív dolog teremtésére használnánk? Vagy arra, hogy megfejtsük, miért is várjuk a kötözködést, miért jó negatív érzelmekre építeni és változtatnánk ezen? Hogy rájöjjünk, miért mások taposásából nyerjük a legtöbb, legmegnyugtatóbb energiát? Hogy miért az tölt el minket elégedett érzéssel, ha jól megmondjuk a 4 fal közül a másiknak odavetve vagy magas C – n, hogy amúgy eddig hogy nem jött rá, hogy nincs igaza, meg béna, meg rossz úton jár?
A megosztó tartalmak visznek mindent a mai világban. Pontosabban: a Megosztás.
A tartalom mindegy. Csak legyen miben/mi alatt látványosan kiborulni, okosítani.
Minél drasztikusabb, annál jobb, minél bunkóbb, annál tökösebb és őszintébb. Minél tovább folytatom, minél többet kontrázok még saját magamra is, annál jobban figyelnek rám, annál inkább észreveszik, milyen okos is vagyok. És menő. Meg tökös.
Meg, hogy egyáltalán létezem… =)
Mert ez a lényeg. Nem az, hogy mit mondunk, hanem, hogy: „Lássatok!”
Aztán hordunk össze hetet – havat.
Nem ismerős ez a tinédzser világból? Amikor legtöbbünk meg nem értett zseniként, a világ összes fájdalmával a szívünkben, hormonoktól túlfűtve magunk sem tudjuk miért, de mufurckodtunk?
Szerintem sokkal tökösebb egy néma pillantással vagy egy nyugodt szóval mindent is helyrerakni. Az a valami. Az a „hatalom”. Az az, ami mögött valódi munka van. Tapasztalatból, hideg logikával irányított észszerű, mégis nyers erő.
Kontroll, amit bármikor feloldhatunk, de nem mindig tudja a másik, mikor történik meg, mert hát, emberből vagyunk.
Régen, egy ilyen típusú anyai tekintettől észhez tértünk felfogva, mi is a jelentősége a némaságnak.
Kisgyerekként. Megvan?
KIS – GYERMEKKÉNT.
…
Ma csupán megkukulva nem értjük. Aztán úgy siklunk el fölötte terelve érthetetlenségünket, hogy „de gáz vagy”, „ferdítesz, nem vagy őszinte, bezzeg én!”, „jajj, most úgy teszel minta, pedig senki nem vagy”.
FELNŐTTKÉNT.
…
Önálló, önmagát eltartani képes, tanult, tapasztalt felnőttként.
…
Nem divat kimértnek lenni, ésszel szólni, felelősségünk teljes tudatában cselekedni mind az éterben, mind pedig személyesen. Röviden, energiát nem pazarolva felesleges dolgokra.
Mert ez hazugság(?).
Szívből(?), érzelemből(?), újra és újra egy dolgon lovagolva, őszintén (?).
Azt tudom erre még mindig kérdezni, ami szerint nagyon régóta igyekszem élni, és az ÚGY TENNI cikkben említettem már:
Tudsz változtatni rajta?
Fogsz változtatni rajta?
Teszel ellene?
Tudod jobban? Ha igen, meg is mutatod?
A válasz eddig minden esetben: nem.
Akkor miért is hagyjuk, hogy mérget tápláljanak belénk és tovább fröcsögjük?
Változtassunk. Csináljuk. Cselekedjünk.
Nem? Akkor fogadjuk el. Hőbörgéssel nem megyünk semmire. Csak magunkat lökjük mélyebbre. Vagy keressük az utat ahhoz, hogy mégis képesek legyünk jobbat csinálni, változtatni.
Ennyire egyszerű a történet megoldása.
A hogyan – ja persze már nem. Ahhoz tenni kell, sokat. Rengeteget. Mindenkinek a maga módján, amire saját magának kell rájönnie.
Amihez önismeret szükséges.
Nem az, mit gondolunk magunkról. Mik szeretnénk lenni. Hanem az a fajta önismeret, amiben olyan arcunkat is felismerjük, ami fáj, amit letagadnánk, aminek a létét aztán elfogadjuk, és ha lehet, változtatunk rajta, vagy megpróbáljuk irányítani.
A nyúl ürege fajta önismeret.
Szerintem, ez az egyetlen, amivel méltón birtokolhatnánk a tápláléklánc csúcsa kijelentést és aggathatnánk magunkra azt a titulust, hogy:
A Teremtés Koronája.
A többi csupán kicsinyes egojáték, önfényezés, az alázat és tisztelet teljes hiánya, mindegy milyen szépen csengő/tökös/világmegváltó köntösbe bújtatjuk.
A szociális háló bugyrai I.
[…] A szociális háló bugyrai II. […]