A szociális háló bugyrai I.

A cikk elején darázsfészekbe nyúlok. Női részen. Kisgyermekes vállalkozói vagy annak tűnő fronton.

Anya vagyok

Szociális felületen, nem erre épülő vállalkozások egyre többedike tolja ezt a potenciális vásárló/ügyfél arcába nem eggyel, hanem sokszor többel, mint azt indokoltnak? látnám.

Indokolt?

Az. Időnként.

Mert, ha egy terméket/szolgáltatást vásárolok, legyen meg a lehetőségem arra, hogy eldöntsem, belefér – e időcsúszás számomra az akárminek az igénybevételével, rendelésével.

Mert egy gyerek mellett minden megtörténhet. És ezt tiszteletben kell tartani. Főleg akkor, ha az 1 emberes vállalkozás, nincs aki átvegye a stafétát.

Milyen sűrűn?

Sok mindenkinek vannak szép termékei, építő gondolatai, szuper szolgáltatásai. És elég sokat már nem követek nyomon, mert úton – útonfélen megszakadnak ezek a tartalmak a:

• nem aludt a gyerek, nehéz éjszakánk volt
• jön a foga, mit tanácsoltok
• elkezdtük a hozzátáplálást
• még mindig cicizik, hogy szoktassam le
• bölcsisedünk, ovisodunk, sulisodunk
• játszik a gyerek
• kibújt a foga
• bilizik
• tüsszentett
• elesett
• ezek a kezek
• ezek a lábak
• nehéz napunk van

Kezded kapiskálni, mire gondolok?

Tegyük hozzá, annak ellenére, hogy boncolom magam a nagy nyilvánosság előtt, zárkózott, magamnak való ember vagyok. Sok mindent mesélek, mélyről jövőeket. Viszont, én jövök ki a kapun, nem a nyilvánosságot engedem be. A bizalmat még mindig nehezen osztom. Még nehezebben hívok be bárkit is a váramba. #trustissues

Szóval, egy olyan embernek, akinek az álomesküvője 2 fővel zajlana – velem, meg a sanszosan más világokban kóbórló Ő – vel -, nehéz megértenie, miért szükséges gyermekről szóló dolgokat ennyire a nagyvilág elé tárni. Főleg, hogy nem gyermekkel kapcsolatos szolgáltatás, termék az, ami a vállalkozás, a megélhetés.

Blogolj, hozz létre ennek másik oldalt, profilt. Most már vannak ilyen Broadcast csatornák is. A követőid, vásárlóid, ügyfeleid úgyis oda is veled tartanak, ha szeretnének tudni erről is.

Más oldalról

Attól még, hogy kitakarod az arcát – (szerintem) jobb esetben – el tudom neked mondani az élettörténetét. Tudom, hogy a Te gyermeked. A Tiéd, aki arccal, névvel együtt létezel a világhálón. Nem nehéz kitalálni x év múltán sem, ki a gyereked, hogy néz ki, hol élhet és a többi. Mert lesz neki is a szociális hálón nem egy profilja.

És ismerősöd lesz. Vagy ismerősöd ismerőséé, akinek mondjuk nyilvános ismerős listája van.

Én igen csak elbeszélgetnék édesanyámmal és egy pszichológussal, ha egy ilyen állna mögöttünk. Hálát adok a Mindenségnek, hogy nem a mai, digitális korban teremtődtem ide.
Pont ezért is nehéz mindezt értelmeznem. Eldöntenem jó – e, kezelhető – e. Van – e megfelelő útja, lehet – e egészséges részt kialakítani ebben?

Valójában sokkal kisebb előnyét látom, mint hátrányát, negatívumát magának a szociális hálónak. Pontosabban annak, ahogyan mi használjuk.

Kanapéhuszárok

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itthon neveltek etikettre, udvariasságra. Valahol a véremben is van, könnyű dolgom van. A másik extra, hogy mint iskolapadban tanult vendéglátós, volt ilyen óránk, Kommunikáció címén. Igen, akkoriban a felszolgálóknak kötelező tantárgy volt ez etikett, kommunikálás. Most nem tudom.

Már akkoriban is úgy gondoltam, ennek nem kéne pusztán a mi és az ilyen szakiránnyal foglalkozók privilégiumának lennie. Az alapoktatás részét kellene képeznie már onnantól kezdve, hogy közösségbe lépünk. Régen a szülők tanítottak erre, karöltve gondozóinkkal.

Ma már csak a túlélés van. A gyerek életben tartása, szeretése ilyen – olyan módszerekkel. A tananyag, az éves ráta, az iskola átlagának szinten tartása, feljebb tornázása lexikális tudással.

Igen, van élő példám utóbbira. Közelről.

Kerek – perec ki lett jelentve egy művészeti iskola által, hogy orvosi papírok, igazolások ide vagy oda, a gyereket nem engedik sosem az Érettségihez, mert rontaná az iskola átlagát.

Művészetből a gyerek csillagos ötös volt…

Egyéb dolgokra, igazoltan – tényleg, és nem csupán fű alól beszerzett papírok által – egészségügyi gondok miatt volt képtelen hasonlóan kiemelkedő eredményt produkálnia.

Nem mai keletű: 10 éves történet.

Szóval, az iskolákban akkor sem fogják megtanítani, hogy kell viselkednünk szemtől szemben, ha igény van rá. Itt kanyarodok vissza a szociális háló újabb csoda dolgára: a kanapé huszárok.

Az éterben még annyi udvariasság sem szorult belénk, mint szemtől szemben. Ellenben bátorság… Ami másnak jó poén, vagy napi feszültség levezetés, hogy ne a párt, a gyereket, önmagát verje, az másnak bántás, mély seb.

Én olyan vagyok mint Tony Stark. Nem, nem mondom meg hol lakom, de írj nekem, beszéljünk meg egy találkozót és mond el mi a bajod.

Élőben. Igaziból. =)

Addig, nem tudom komolyan venni az ész nélküli fröcsögést, amíg arctalanul történik. A fentiek ellenében azonban van, hogy betalál. Nagyon is. És nem értem. És bizony bánt, elgondolkodtat, megkérdőjelez.

Ha még engem is, akkor szerinted egy sokkalta erre érzékenyebb emberrel mit tehet?

Ma már nem az a fontos, hogy milyen hírbe kötünk bele. Ma már az a fontos, hogy belekössünk. Mindegy mi az.

Megosztóak legyünk, mert akkor figyelnek ránk. Sokan.

Ez a fajta figyelem és szeretethiány a pszichológus kanapéjáért kiált, nem egy legyintésre, hogy ez van, ilyen a társadalmunk, változott a világ, ne foglalkozz vele.

Nem biztos, hogy jó ötlet ennek az óriási rétegnek kitenni egy gyermeket és történetét, aki akkor még nem tudja, de később bármikor megtudhatja, milyen kötözködés és harag irányult ellene is. Akkor is, ha a megnyilvánulás nem személyes, csupán „gőzkieresztés” volt.

Mi változtatjuk a világot. Mi döntjük el kollektíven, hová jutunk, meddig fajulunk.

Mi teremtünk, a mi felelősségünk mindaz, ami körbevesz.

A szociális háló bugyrai II.