This is the Beginning of the…

barátság

Felnőtt fejjel igaz barátra lelni lehetetlen szerintem. Mindannyian óvjuk az értékes időnket a mai világban. Aztán, itt van az, hogy egyre jobban tudjuk mit nem akarunk behozni az életünkbe, miközben persze személy szerint én igyekszem rugalmas lenni ezen a téren. Megengedő és elfogadó. Bizonyos határig.

Beszti

Nekem itt a Beszti, akivel elég zöld korunkban ismerkedtünk meg. Ő talán olyan 16 éves lehetett én 21. Sosem éltünk egy városban, mindig is százakárhány km választott el egymástól. A megismerkedés is a tipikus: barátnőm valakijének a valakijének a szobatársa. =D

Közös pont: Japááán.

Levelezni kezdtünk. Aztán ő jött hozzánk, én hozzájuk. Alig találkoztunk egyébként az elmúlt évek alatt. Volt egy hosszú időszak, amikor egyáltalán nem. Sőt, nem is írkáltunk egymásnak. Aztán újrakezdődött, mintha mi sem történt volna. Ismét összeért az utunk. Az utóbbi években legalább évente 2x igyekeztünk összehozni egy találkozót. Ez azonban változott kislánya születésével.

Nem, nem abba az irányba, amire gondolsz jó magyar nevelés következményeként. =)

Csodababa miatt igyekszem legalább évente 3-4 alkalommal feléjük kukkantani, hogy legyen emléke rólam. Még, ha ilyen kicsi korban amúgy nem is lesz.

Talán az érzet megmarad valahol ott legbelül, hogy hogyan is álljon majd hozzám, amikor egyre tudatosabban kezdi élni az életét.

Szóval, sosem adatott meg nekünk, hogy fizikailag számítsunk egymásra a bajban. Ha csak rossz napunk volt, vagy ha valami komolyabb, csupán az éterben adhattunk és kaphattunk támogatást nagy hirtelenjében. Mostanság is így megy ez.

Egyébként az, hogy felnőttünk, és volt idő, hogy nem egymás mellett, rengeteget tett hozzá ehhez a barátsághoz.

Ennél zsengébb korom barátságának nevezett kapcsolatai itt és most nem érdemelnek külön kitételt, így rá is térnék arra, hogy sosem tudtam, milyen az, amikor valaki – ezen titulust birtokolva –  azonnal ott van nekünk a bajban. Valaki olyan, aki nem a vérünk. Akit nem a genetika teremtett mellénk.

Egészen mostanáig.

Pöti BonBon

Amikor visszatértem romboló mégis rengeteg tanulsággal és személyiséget vizsgáló lehetőséget adó jelenlegi munkahelyemre (mert egyszer már elhagytam) volt valaki, aki felhívta magára a figyelmem. Nem tudtam hova rakni az érzetet. Őt sem. Valami dolgom van vele, de mi? Nem stimmel a rezgésünk, bár stimmelhetne. Nem érzem, hogy mozdulnom kéne irányába, mégsem hagy nyugodni a dolog. Egyszer le is ültünk munka után kávézni. Nem jött az isteni szikra, hogy na bumm! Tényleg dolgunk van egymással. Némileg csalódottan, de nyugtáztam a dolgot. Megtudtam, amit akartam: most nincs dolgunk egymással, mehetünk is tovább.

Aztán fogalmam sincs mikor, fogalmam sincs mivel, honnan eredően brutálisan összekapcsolódtunk. Egyszer csak elkezdtünk összejárni, nagyokat beszélgetni, közös élményeket kreálni, gyűjteni. Még, valamikor a legelején mindketten konstatáltuk meglepődésünket, hogy amúgy mi ez a hirtelen egymásra hangolódás, ami eddig nem volt. Hogy a szöszben lettünk ennyire barátok? Legjobbak, azt hiszem kijelenthetem.

Sok pofont megélve azért fenntartással kezeltük, kezeljük ezt mind a ketten, de egy és ugyanaz a hozzáállásunk: tart, ameddig tartania kell. Ameddig épít. Aztán meg már kit érdekel? Ha másfele mennek útjaink, hát másfele mennek. Nem fogunk orrolni emiatt a másikra. Na meg, a munkahelyi barátságok általában addig tartanak, míg egy munkahelyen van az ember.

Van egy platform, ami kizárólag a legbelső körnek van fenntartva nálam. Ezen jelenleg a Beszti van és most már Pöti BonBon (szülőm nem használja, ő szerepelne még rajta). Amikor egyéb felületekre nem vagyok hajlandó ránézni, erre akkor is. Privát szféra az éterben. Hiszem, hogy kell és szükséges itt is szeparálni.

Mellettem volt, amikor elvesztettem az Aprónépet. Mehettem, sírhattam akár azonnal is, mindegy mi lett volna a dolga. Mert hát, a felnőtt élet már csak ilyen. Időnk van a legkevesebb, dolgunk viszont annál több.

Az első ilyen volt az életemben. Amikor egy adott esemény megtörténte után szinte azonnal ráborulhattam egy barát vállára, és nem csupán pötyögtem, olvastam, virtuálisan vigasztalódtam.

Furcsa volt. Most is az. Ám jól eső és brutálisan felszabadító. Azóta sem hiszem el, hogy ilyen tényleg létezik, és megadatott? =)

Epilóg

Valamiért amúgy nem találom a saját közegem. Legjobban úgy tudom leírni, hogy a geek – ek és nerd – ök között túl normális és hétköznapi vagyok, a normális és hétköznapiak közt túl geek és túl nerd.

Nem, ezt nem fordítom le, magyarban egy szóval egyiket sem lehetne, klikk a szavakra, a wiki elmondja.

Határmezsgyén létezem. Itt olyan sokan nem vagyunk. Vagy, legalább is ebben az országban nem. Mindig is vágytam olyan típusú barátokra, akik bírnak a Jóbarátok szeleburdiságával, a Monthy Python humorával, Harley Quinn kattosságával, a Winchesterek kitartásával és a Guy Ritchie karakterek betyárbecsületével, tökösségével élnek.

Békében a Mindenséggel. Törekedve a fejlődésre minden téren.

Mert vannak ilyenek. Léteznek. Csak valamiért nem találtam belőlük annyit. Most már azonban kettőre bővült a legjobb barátok köre, akikben megtalálhatóak a fent említett tulajdonságok ilyen – olyan módon vegyítve.

Kettőőő.

…

Kész tömeg. =D

Szóval, becsüld meg barátod, akit bármikor megölelhetsz, akire bármikor számíthatsz, aki előtt nincs álarc. Akinek meg mered mondani, ha nincs eszénél, és akit nem dobsz ki, vagy legalább is visszakuncsorgod magad hozzá, ha a Te fejedet mossa meg, és ezen vérig sértődsz.

Nagy kincs az álarc nélküli lét, meztelen lélekkel. Még nagyobb kincs ezt megosztani egy hasonszőrűvel. =)

Lábjegyzet: a Beszti párhuzamosan, velem majdnem egy időben talált karja nyújtásányira egy saját „Pöti BonBon” – t.