Ez is egy olyan útra sikeredett, ami tovább dobott valami felé. Hogy pontosan mi felé, azt még én magam sem tudom, azt meg pláne, mennyire komolyan, hosszú távon. Egy bizonyos: hegyetlenül továbbra is piszok nehéz (régi Hegyetlenül nehéz cikkek ITT és ITT).
Így indult ni
Szokásom – az utóbbi időben egyre gyakrabban – csak úgy felcsapni a térképet, hogy merre is kéne kiszaladni a világból. Jogsi, jármű, utazásra való pengő és elegendő szabadság híján eléggé meg van kötve a kezem. Másik nagy hátulütője a dolognak: a hegyeket szeretem. A hegyekbe meg nem igazán vezet egyszerűbb út, pláne nem hatékony tömeg közlekedés. Az őszi Mátrát anno bemákoltam a jogsis – kocsis Beszti2 – vel. Meg a 2 hortobágyi csillaglest. Beszti2 azonban már messzebb, időnk, költeni valónk még annál is… Így idén a tervezett, őszi, hegyes Holdfogyatkozás bukta, de még a nyári Hortobágy is (bár, erősen agyalok azon, hogy egy életem – egy halálom, csak kitelepülök egyik éjjel utolsó vonat/busztól napkeltéig; ide már nincs ennyire elvetemült emberem a környéken társaságnak). Ráadásul mindkét beszti látogatása is elúszott egy jó darabig.
Mindezen felhúzva magam kaptam elő a telefont és kezdtem bogarászni a térképen megint, ama felkiáltással, hogy:
Márpedig én, akkor is hegyre megyek most már!
Aztán eszembe jutott egy ezer éve, időnként szemembe ugró társaság össznépi, – ezért baráti áras – szervezett útjai közt bogarászni. 10 perc múlva már jóllakott óvodásként dőltem hátra: az út kiválasztva, csekkolva, foglalva.
Igen ám, de mi van, ha szószátyárkodnának idegen útitársaim velem is? Az nekem nem hiányzik. Úgyhogy izzítottam azt a barátnőmet, aki nagyon szeret utazni (anno velem tartott Svédországba is), majd ő lesz a pajzs (#meaculpa). Pont ráért, így nyugalmam minden felől biztosítva lett.
Szlovákia
Gyerekkoromban nagyszülők által 5 – 6 nyár 8 – 10 napját Szlovákiában volt szerencsém tölteni. Dedinky – ben, egészen pontosan. Papa nagy természetimádó, ITT említve volt, ahogy az is, hogy a francba kötött ki Heves – megyeiként mégis az Alföldön…
Ezt az országot választottam ki úti célnak egy jövök – megyek, 1 napos utazás keretében.
Debrecen – meg 4 felszállós város itthon – Dobsinai – jégbarlang – Csorba – tó – Ótátrafüred – Tarajka
Utazáskor én vagyok a matrica az ablakon. Mindegy hova, mindegy mivel (na jó, motoron nem tapadok a sisakra), de nem vakarsz le róla. Szeretem nézni a tájat. Most éppen a fogyó hold kísért, amihez nem olyan sokra rá lustán csatlakozott a még horizont alatt lebzselő nap fénye. A legbékésebb idő ez számomra.
„Az utazás nagyon fel tud tölteni energetikailag. Olyan, mint egy meditáció. Ha, elég ideig tart és viszonylag nyugodt is az az idő. Olyan 1 órás időtartamtól 3 – ig, megszakítatlanul. Olyankor csak én vagyok, meg a kósza, össze – vissza, lustán szállingózó gondolataim. Sokkalta fókuszáltabb vagyok, mert minimális a kívülről érkező inger. A táj tud magával ragadni, hol szépségével, hol a tönkrement, éhező zöld és termés fájdalmával.”
A dolog nagy meglepetése volt, hogy a Rozsnyó melletti, Dedinky felé vezető út egy részéig majdnem minden jellegzetességre a határtól emlékeztem gyerekkoromból. Az út menti patakok, a kis kertes házak (bár rengeteg felújítva), a hegyek formája, néhol „kopaszsága”, a szerpentinek, fenyők, völgyek látványa… Kimondhatatlanul szerencsés voltam/vagyok alföldi nagyvárosban élőként, hogy megadatott nekem ez a táj nem is egyszer. Itt találkoztam először (és egyébként felnőtt koromig csak is kizárólag itt) hegyekkel, végeláthatatlan erdőkkel, a Természettel (itthon a Tisza volt a kiváltság dédinél a háztáji állatokkal).
Összeemberezett villám – túra
Mert, ahogy a fent betett Instagram posztban is írtam, valóban az volt.
Akik nem rutinos Pillanatban/Pillanatnak élők, azoknak ez nem ajánlott. Szívfájdalmam még nekem is, hogy néhány dolog bizony kimaradt, akkora volt a sietség A pontból B pontba. A szorosabbnál is szorosabb ütemtervre pedig még néhány késést is összeszedtünk. Arról nem beszélve, hogy a szervezők nem kalkuláltak azzal, hogy bár nincsenek komoly hegymenetek (egyébként az utóbbi 2 generáció többségének már az alap túraút besorolások egyel feljebbi kategóriába sorolandók lehetnének), a társaság 2/3 – a nem bírta szuflával a rohamtempót.
Mert a vezető bizony rohan, mint akit kergetnek. Még nekem is gyors volt (aki ismeri a tempóm, az ezen most pislog). Akik szeretnek minél több helyen járni, azoknak pont tökéletes az ilyen út. Csak erőnlét legyen, és megfelelő lábbeli…
Mind ezek ellenére egyébként én ugyanezt az utat tervezem még egyszer. =) Kétszer… vagy többször.
Ezzel el is engedném erről az oldalról a dolgot, mert a bolygónk csodái nálam mindent is felülírnak. Pillanat töredéke alatt képes vagyok kiszakadni bármilyen állapotból, ha a Jelen arra érdemeset tartogat.
És ez a nap tele volt arra érdemessel =)
Dobsinai – jégbarlang
Az érintetlen, természet alkotta dolgok számomra a leggyönyörűbbek. A dobsinai jégbarlang is ilyen, a turisták által bejárható vonalon kiépített rámpákat lépcsőkkel, világítást és jégből kivájt alagutat leszámítva.
A lehető legkevesebbet nyúlnak ma már hozzá, 2000 óta pedig a UNESCO világörökségünk része. Hagyják alkotni az elemeket, zavartalanul áttelelni az itt nagy számban meghúzódó denevér fajokat.
Pedig, régen még korcsolyáztak is bizonyos részében és hangversenyeket is tartottak… Ez a fajta szintlépés követendő példa.
A libabőr élmény amúgy (a hideget nem számolva =) ) már odafent megkezdődik a pihenő részen, a jegypénztárnál. A klíma hidegebb, mint a felfelé vezető tanösvényen. A bejárat és a barlang bejárata között, a fedetlen természet pedig jégverem az addigi érzethez képest. A barlang bejárata mellett egyébként havas, jeges zugok láthatóak.
Ami engem leginkább elvarázsolt, azok a legalacsonyabban fekvő termek (ami számunkra, turisták számára járható). Több méternyi jég a falon, alattunk, fölöttünk meg a mészköves boltozat, ami teljesen olyan hatást kelt, mintha bármikor ránk omolhatna.
Rég omlott jelen állapotára, ugyanis több omlás következtében alakult ki az a mikroklíma a barlangban, ami a természetes jégképződést és folyamatos megmaradását lehetővé teszi.
Mivel a hideg levegő sokkal nehezebb, mint a meleg, a zsákszerű formát öltött barlangból – melynek bejárata északra néz, napsütés nem éri sosem – képtelen a tavasz és nyár alatt kiszorítani a kb. 400 000 évvel ezelőtti omlás után több ezer év alatt áthűlt barlangból a hideget. Járatokon, kürtőkön jut be víz, így minden évben más – más alakot öltenek a jégoszlopok. Nem mellesleg cseppkövekben sincs hiány.
Az Örök Tél Birodalma. Még nyáron sem haladja meg a hőmérséklet a 0,5 °C – ot a bejárat szintjén. Lentebb örök fagypont alatti hőmérséklet uralkodik.
Egyébként Európa legalacsonyabban fekvő, legnagyobb jégbarlangja felettébb érzékeny. Egyszer összenyitottak a barlang jégmentes részével egy járatot. A meleg levegőnek olyannyira sikerült huzat által nagy mennyiségben bejutnia, hogy a jégbirodalom olvadni kezdett. A járatot inkább visszazárták.
Több száz millió év közt sétálni, ezer évekkel körbevéve… Ha ez nem csoda, akkor nem tudom mi az. Ha nem fagytam volna meg, még most is ott állnék…
Tátra
Az első helyszínünk a Jégbarlang után a Csorba – tó volt. Néhány üzenetváltás erejéig leváltam az ablakról, aztán amikor visszaemeltem tekintetem a tájra, lefagytam.
A Magas – Tátra látképe bukkant fel messzebb, teljes egészében. Képtelen voltam megszólalni, oda se nézve böktem meg útitársam. Ugyanaz történt, mint amikor először láttam szűrővel Törpe, a teleszkóp szemén át a Holdat.
„Megvan, amikor könnyezel az akármilyen gyönyörűségtől?
Talán 1 kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő velem, hogy ilyesmi okból max. könnybe lábadt a szemem. (Én vagyok ennyire „láthatóan érzéketlen”, szerencsére sok csodaság történt már velem)
Törpébe nézve konkrétan folyt a könnyem, amin meg aztán csak nevettem, hogy most mit is én csinálok…
Nem, még csak nem is az első kukkerolás élménye adta ezt, hanem a fényszűrővel először látott dagadó majdnem telihold látványa.”
– (ITT olvashattad)
Nnna, hát itt most 80 emberrel körülvéve pont időben elzártam könnycsatornáim, de a zsepi azért nem ártott.
A legkisebb magas hegység cikk – cakkos látványa örökre a szívembe égette magát. Én még fel sem fogtam teljesen a látványát, már kitépte szívem egy darabját.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy közeledve hozzá, amikor már nem fért bele a látképembe teljes valójában, inkább leszálltam volna a buszról. Ha ez megadatik mondjuk, akkor lehet mai napig ott ücsörgök a termőföldek valamelyikén, elveszve a látványban….
A Tátra egyébként 100 milló évvel ezelőtt kezdett alakulni, több lépcsőben. A Magas – Tátra mai formája kb. 400 000 évvel ezelőtt öltött alakot. Az eddigi utolsó jégkorszak alkotta ilyenné, és az „hozta létre” következő állomáshelyünk egy fő sztárját.
Csorba – tó a Magas – Tátrával
Az Ótátrafüred mellett található tó medrét gleccser vájta nagyjából 10 000 évvel ezelőtt és az olvadás töltötte fel vízzel (amit le is akartak egyszer engedni). Partja mentén körbe, burjánzó Zöldvilág fogadott (és rengeteg apró bogár…). És még mielőtt belehullhattam volna a tó csodálatába, megcsapott a Magas – Tátra csúcsai felől fújó szél.
Olyannyira figyelmet követelt magának, hogy mondandómat félbehagyva fordultam az érkező szél irányába, kerek szemekkel.
A tengeri szélhez tudnám hasonlítani. Csak, amíg az sósan, édeskésen, „vizesen” tisztán hideg, addig ez… Ez szerintem körbeírhatatlan. Jeges, száraz, kristálytiszta, oxigéndús, elemi… Talán így tudnám érzékeltetni, de még ezzel a leírással sem járok a közelében.
Mindenkinek éreznie kellene típusú élmény. Szerintem, vagyunk néhányan azok közül, akik ha ezt egyszer megérezzük… Mászni akarunk. Odafent lenni. Még többet szippantani belőle.
#hegymászókfétise
A tó élményét nem csak emiatt lehetetlen elválasztani a Magas – Tátrától. Mögötte tornyosulnak jellegzetes csúcsai a hegynek, amik sok egyéb mellett anno még a Tátra tea szimbólumai is voltak (lehet ma is, bár más emblémája van). Képtelenség elszakadni tőle. Körbesétálásra csak akkor lett volna idő, ha rohanunk, így inkább a Tátrás panorámát és a tóból előbukkanó, számunkra időtlennek tűnő kőzettörmelékeket csodáltuk a tó harmadát bejárva.
Tarajka
Eztán jöhetett Tarajka.
A Magas – Tátra Nagyszalóki – csúcsának keleti, teraszos hegyfoka, vagyis taraja 1 285 méteren tengerszint fölött.
Itt szívem szerint kettészakadtam volna. Mivel ez nem opció, döntenem kellett. Elengedtem a Tarajkára való túra utat, bármennyire is szerettem volna. Átrohanni a természeten, ellőni két – három képet odafent és visszaindulni…
Nem volt kedvem a további rohanáshoz, így a siklóvasutat választottam fel is, le is. Szükségem volt arra addigra, hogy lassítsak, hogy ne csak pillanatokra gyönyörködjek. Hogy elengedjem magam és felfoghassam, hol is vagyok.
Számomra a Tarajka ilyen formában sokat nem tett a dologhoz. Turista pihenő pont. Szép a látvány, de leginkább akkor értékelendő, ha gyalog jössz fel vagy innen mész tovább, mert nem egy túraútvonal indul innen csodahelyekre. Na meg, hegyre menni, gyalogtúrával az igazi számomra (vaaagy lanovkával, libegővel). Egyébként egy hatalmas pihenő, étteremmel, szuvenírbolttal.
Túrázóknak ajánlott, nézelődésre a Csorba – tónál alkalmasabb ezen a konkrét programon keresve sem található.
Jót tett, hogy nyugalomban sétáltam körbe, hogy leültem és csak merengtem majd 1 órára. Ez volt a hab a bizonyos tortán. Bántam volna, ha kimarad.
Na meg akkor már a Tátra tea (az eredeti) stílszerűen kihagyhatatlan a Tátrában, a Tátrán. =)
EMBERTELENÜL
„És szívem darabkáit inkább olyan helyeken hagyom, mint a bizonyos Mátra pihenője és Sigtuna tópartja. Vagy bárhol a hegyekben. A felhők közt/fölött egy – egy repülés alkalmával. Törpe, a teleszkóp mutatta csodákban. Vagy a nyári égbolt szabad szemes látványában, lubickolva a csillagokban, a Tejút egyik karjában.
A lista hosszú, a csodák pedig végtelenek.”
„Percéletűek sem vagyunk ahhoz a talajhoz képest, amin akkor és ott álltam. Ugyanaz kerített a hatalmába, mint amikor Törpébe, a teleszkópba nézek.
Csak míg ott a Jelenből a Múltat figyelem érinthetetlenül, itt a Jelenben konkrétan a Múlton állok, annak testén lépkedem. Több millió év alatt kialakult gyönyörű hegyláncok közt.”
Kezdődő szezon volt ezeken az amúgy is népszerű helyeken, így rengeteg turista, hobbi, és versenysportoló (mászó, bringás, stb) volt leginkább a Magas – Tátra, Tarajka környékén. Hömpölygő embertömeg, teleparkolók. Ám akkor és ott, sikerült kiszakadnom teljes egészében mindebből. Magunkból, emberekből, emberektől.
Azt hiszem szintet léptem észrevétlen. Valahol, valamikor, valahogyan. Ott voltak, mégsem érzékeltem az embertömegeket. A zajaikat, zajainkat.
Azóta ezekhez a pillanatokhoz járok vissza. Lecsendesülnek a jelen és az akkor emberes hangjai. Kiradírozódnak az emberek. Ismert és ismeretlenek. Ottaniak, itteniek. Mindenki. Csak magam vagyok, a halvány kis kék és annak szemem előtt, fejem fölött, lábam alatt elterülő csodái.
Hihetetlen burok, világ. Lélegző, oxigénnel teli. Szabad.
Nincs semmi, csak az évmilliárdok alkotta látvány és a mérhetetlen csend, nyugalom.
Ez az a fajta szépség, amibe beleszakadna az ember szíve gyönyörűségében. Ez az, amire azt mondom: bárcsak olyan sokáig takarózhatnék vele, hogy beleszakadhatna a sajátom.
Ha régóta itt vagy, tudod mire gondolok.
Elengedni egy ilyen tájat, visszatérni az Ember Jelenébe… Számomra az egyik legkegyetlenebb dolog a világon. Szívbemarkoló, fojtogató. Mintha elfordulnék hőn imádott bolygónktól.
Elárulnám.
Hiszen saját maga alkotta, szívszerelmem szépsége helyett az általunk testére húzott, üvegkalitkás kőtömbökhöz térek haza újra és újra. A vámot azonban busásan megfizettem: szívemből újabb darabot hasítottam és hagytam ott e – tájnak.
Ezzel lettem egyszerre fájóan kevesebb és mindennél több…
