„Az elmúlt jó néhány nap a lecsendesedésé volt.
Nagyon vártam már, hogy a fejemben hetek óta lévő zaj – lelkem zavaros visszhangjai – apránként visszavonuljon. Persze, csak úgy eltüntetni még jobb lenne, de hosszabb távon az sosem megoldás. Ezt szerintem már mindannyiunknak igazolta az Élet.
Valahogy így indultam neki én is. Sok mindennel a vállamon. Leginkább bizonytalanságokkal, félelmekkel, sötét kis felhőkbe burkolózva.
Összességében a Hogyan tovább? kérdése foglalkoztat. Őszintén szólva, ilyen tartósan mélyre rántóan, fullasztóan már csak ez tud hatni rám hosszabb távon.
Aztán BoBó.
Halad, lassan növekszik, de… Az a mindig de. =) Ami egyébként előrevisz, tovább a fejlődés útján.
Kifele kezdtem figyelni a mindig irányt mutató befele helyett. Gyönyörű csapda, amibe időnként belehullok.
De, ez a sok várakozás. Ez a sok akarás… Sok lett. Túlcsordult. Vannak ilyen mélypontok.
Felettébb meguntam az anyagi világ ember által, általunk teremtett terheit, bizonytalanságait. Elfáradtam beléjük. Így hát, pár hetes értelmetlen bennük lubickolás után inkább felfeküdve a vízre hagytam őket. Nem vagyok kész a megoldásukra, így feleslegesen hajszolom beléjük magam. Nem jó helyen van a fókuszom, így ez csak egy idő után energiapazarlás.
Pont kapóra jött a már nyár óta tervezett Mátrás faházba vonulás a legfrissebb Besztivel. Ám nem úgy, ahogy gondoltam. =)
Tudod, mi a jó ezekben az elvonulásokban?
Hogy a sok társadalmi hülyeség, ami ránk rakódik, eltűnik. Minél többet vagy odakint, annál inkább tisztulsz. Csak te vagy, meg a gondolataid. Először felszabadít, aztán ijesztő. Mélyre húz, de ha egyedül vagy, ott megtalálod minden megmaradt démonod.
Aztán már csak rajtad múlik, hogyan jössz le arról a hegyről.
Mivel azonban nem egyedül mentem, valamit kezdenem kellett a démonjaimmal. Nélkülük akartam felmenni a hegyek közé. Arra jutottam, hogy egye – fene, megpróbálom: gondolatban leülök velük inni egyet. Aztán megegyezem velük, hogy rendben, tudomásul vettem a jelenlétüket. Ígérem lezavarjuk a harcainkat, de amíg odafent leszek, addig hagyjanak tisztulni. Lecsendesedni. Erőt gyűjteni.
Hagyjanak a Jelennek élni.
Vagyis: vegyenek ki szabit ők is. Ennyire irányítottan még nem próbáltam meg ezt a dolgot, több napra lebontva, úgy, hogy ne mással, nagyobb bajjal kelljen szembenéznem, hanem csak legyek.
És láss csodát: elengedtek.„
A múlt heti Hegyetlenül nehéz cikk folytatása ez, egy másik vonalon.
A Csend
Nehéz volt megszabadulni a lenyomatuktól. Mert az a görcs, az a folyamatos, fojtogató zaj, szorongás, amit okoznak, távoztukkal sem múlik el azonnal. Kell idő, egyik napról a másikra nem lehet megnyugodni még így sem.
Azonban minden, de tényleg minden azon dolgozott körülöttem, hogy ezektől is megszabaduljak egy időre. Sok – sok kis – nagy csoda a hegyre menet szépen, lassan emelt ki ebből az állapotból. Végleg akkor szűnt meg, amikor a Mátra leggyönyörűbb panorámája tárult elém.
„Itt talált meg valami, amitől visszakaptam a fókuszom. A rendet, a nyugalmat, az erőt.
Szerelem első látásra a kocsiból, és már ki is böktem hangosan: „Állj meg, gurulj vissza!”
Ez a rész az a Mátrában, ahova csak leülnék csendben, egyedül addig, amíg meg nem unom. A modern ember világában a legnagyobb kincs az számomra, ha elvonulhatok. Egyedül. Nem kell beszélnem, nem kell reagálnom, nem szakít ki interakció saját magamból és a világból egyaránt. Ahol minden csak arról szól, hogy együtt rezegjek a Halvány Kis Kékünkkel.”
Leültem ott egy kicsit és csendesen néztem a tájat. Először az ámulat érzése kerített hatalmába, aztán a félelem. Azok a mélységek, azok a magasságok, az a messzeség, ameddig ellátni. Azok a gomolygó felhők… A Természet hatalmassága, ősi ereje. Percéletűek sem vagyunk ahhoz a talajhoz képest, amin akkor és ott álltam.
Ugyanaz kerített a hatalmába, mint amikor Törpébe, a teleszkópba nézek.
Csak míg ott a Jelenből a Múltat figyelem érinthetetlenül, itt a Jelenben konkrétan a Múlton állok, annak testén lépkedem. Több millió év alatt kialakult gyönyörű hegyláncok közt.
És itt kapcsolódik vissza minden a Teleszkóppal a Világ – ban leírtak érzéséhez:
„Ez az élet. A Minden eredete. Jelenből a Múltat figyelni. Hogy mi azért lehetünk, mert ők is létrejöttek mindabból az anyagból, amik által született újabbakból mi is kreálódtunk. Semmivé, jelentéktelenné válik minden. Ugyanakkor Mindenné is. Furcsa, összeolvadt érzés.
Ez az Élet.
Ekkor érzed igazán, hogy élsz. Hogy, érzel. Hogy mit?
Félelmet, rettegést.
Mert ez a felismerés bizony ezt hozza magával: hogy milyen parány vagy.
És ez rémisztő.
Aztán jön a mosoly, a végtelen hála és öröm: milyen csoda pont ezért a létünk. =)
Azért, mert ennyire illékony semmik vagyunk és mindezt felfoghatjuk. Ezáltal megkapjuk a lehetőséget a döntés szabadságáról: hogyan is éljünk, mit is kezdjünk mindennek tudatában.
Felfoghatjuk?
Nem, szerintem nem lehet. Azt gondolom, testbe zárva, évezredes tanításokat követve, berögződésekkel a vérünkben nagyon sok korlátunk van. Ez az egyik.
Akkor, mit lehet?
Emlékeztetni önmagunk minderre, hogy megadatott a Tudat, mégis határok közé helyeztük. Mert ragaszkodunk a véges dolgokhoz. A – tól – ig – ot tudjuk kezelni, a végtelent nem.
Mégis úgy élünk, mintha lenne időnk a holnapokra. Mintha a Végtelenség adatott volna meg. Mégis vágyunk a boldog pillanatok időtlenségére.
Örökké semmi sem tart és van, hogy a holnap sosem jön el.
Akkor, hát mit teszel?
Visszasüppedsz a boldog tudatlanságba. Ismét határok között vágysz továbbra is az elérhetetlen végtelenségre, mert ezt ismered. Megszoktad. Biztonságos, felfogható. Földi. Emberi.
Vagy új perspektívát tanulsz. Megpróbálod kezelni a felismerés súlyát. Tisztelni és elfogadni az illékonyságunkból fakadó félelmet. Erőt kovácsolni mindebből. Tudatosabban jelen lenni, megélni, átélni, elengedni, változni. Hagyni a változást. Engedni mindennek.
Felszabadítani Önmagad.
Tudod: (a kék vagy a piros kapszula) a Tudatlanság Rabszolgaság, a Tudás Szabadság.”
És körbe is értünk. =) Odakintről, Idebentre.
A minden megmaradt démonok
Az én legtöbb démonom félelemből áll. A félelemnek azonban sok fajtája van… Az egyikhez egyébként különösen gyáva vagyok. Bár, jó ideje egész könnyű ignorálni… Ez a félelem a „Kötődni valakihez” táblát tartja a kezében.
Félek attól, amit okozhat. Hogy eluralkodhat, elveszi a maradék eszem, és sérülök. Megint. Nagyon. De, ez most egy másik mese. És kapva kapok ezen, hogy még tovább maradhassak gyáva, így idén már nem áll szándékomban boncolgatni. =)
A fő szörny a fő szinten azonban nem ebből a félelemből épül. Azt a félelmet ez a Világ táplálja. Ahová tart, ahol éppen van és ahol én vagyok benne.
Aminek értékesnek kellene lennie, az haszontalanná válik, semmivé. Felfedezetlenné, mert nem ismerjük fel, ha belebotlunk. Vagy ha igen, nem hisszük el, hogy az tényleg létezik. Vagy, hogy egyáltalán igaz. Hogy nem tudunk vele mit kezdeni, mert más. Nem olyan, amit megszoktunk, ami minden felől is folyik felénk, ha akarjuk, ha nem. És, ha nem olyan, akkor bizony azért kiált, hogy olyanná tegyük, mint Jelen korunk:
habzsolástól felszínes, kapkodó, mindent megmondó, őszintén bunkó (nem, nem fordítva – van különbség), jellemtelen, arctalanul bátor, zajos, kifele figyelő, mérhetetlenül kapzsi és igazságtalan.
Attól félek, hogy egyre nagyobb lesz a szakadék az én világom és a Jelen világa között. Hogy képtelen leszek beilleszteni ide őt és azokat az eszméket – amikről itt ilyen – olyan módon írok – anélkül, hogy bemocskolódna. Hogy ne válna miattam, általam kitaszítottá. És, hogy egyszer csak azt mondjam neki: „Üsse kő, befejeztem! Elhagylak.”
Még kitart a hegyek varázsa. Még oda vonulok vissza fejben rendezni dolgaim. Mire lejutottam onnan, minden sallang elhagyott, sőt. Most is tisztulok, még mindig tart. Nem mondom, hogy tisztán és élesen látok mindent, de nem is ez a lényeg. Odafent nem a megoldások születtek meg a problémákra, hanem egy nagyon nagy felismerés: teljesen mindegy, hogy mi a probléma, hogy mi lesz majd egyszer és hogy hogyan tovább. Ezek újra és újra vissza fognak térni az élet ugyanazon, vagy más területein, mert a világ folyamatosan változik, nem egyedül élek benne, mindig lesz olyan, ami elmozdít jobbra vagy balra, alkalmazkodnunk kell bizonyos szintig.
Ezt egyetlen oldalról tudom befolyásolni: ahogyan kezelem.
A mindent eldöntő és elsöprő egy szem megoldása minden bajnak én magam vagyok. A stabilitásom. A tudat, a hit, hogy bármelyiket meg tudom oldani, kezelni. Avagy bármelyik démonomat el tudom űzni, vagy kezet fogni vele. Hogy jöhet bármi, bárhonnan, megoldom. Mert nincs más opció. És a fókusz ezen van.
Magunkon (amolyan tudtam, csak nem sejtettem módon). Amin egyébként mindig továbblépünk, hogy: „Jó – jó, de hogy oldjam meg végleg ezeket meg azokat?”
És ez az a pont, ahol elesünk: kifele figyelünk, kívülre kapkodunk instabilan és a soha többét akarjuk kétségbeesve. Azonban, valami lesz, valami mindig lesz.
Persze, más felismerni, és más alkalmazni. =) Nem egyszer olvastál már erről nálam lettingo – t emlegetve. Az elkövetkezendő időszakom fókusza ennek megtanulása lesz.
És minél tovább fejben a csodahelyeken maradni.
[…] A MÁSIK MESE: Hegyetlenül nehéz – Csend és a Démonok […]