avagy az eltűnt Csorba – tó és Tátra nyomában
Villámhegyek
Ehhez a cikkhez erősen ajánlott elolvasni a Villámhegyek, nyáron született írást a visszacsatolások miatt. =)
Így indult ni
A nagy hideg utáni első ömlő esős nap éjjelén indultunk a Csorba – tóhoz és a Tarajkára. Következésképpen az ablaküvegen át való kilátás sorsa megpecsételődött… Pedig napkeltéig/naplemente utántól nem volt, csupán apró zöld pöttyös, jelző világítás a buszon, így a földek mentén elképesztő csillagos égboltot sasolhattam volna.
Volna… De, hát a masszív felhőtakaró eső nélkül is ott volt. Eleinte… Mármint eleinte csak az =)
A nyári, majdnem ugyanezen útvonalas (most Dobsina nem szerepelt a megállók közt; telelnek a denevérek, képződnek a jegek a barlangban, nem látogatható) villámkalandomból tanulva napokkal az út előtt megkezdtem tudatos kitikkasztásomat, elkerülve mindenféle „Mikor juthatunk már mosdóhoz 2 rohanás közt?” típusú, figyelemelterelő agylobot.
Túltoltam, legközelebb 2 nappal később kell kezdenem… Ezt leszámítva, a taktika bevált.
Utazásom olyan dorombolósan jól indult: rám osztotta a rendszer a 77 – es ülést. (tudod, a 7 – es fétis…)
Az volt a terv, a határig cikkezek, anyagot gyűjtök, utána hű de csoda felvételeket készítek a buszból, mint nyáron (minden video ITT fellelhető), most már előre tudva, mikor is bukkannak fel a kedvenc tájak és a főszereplő: a cikkcakkos Tátra. Hát, a belső világítás lekapcsolása a buszon eldöntötte: se telefonon, se papíron nem fog cikk születni.
Talán 2 másodpercre bántam. A zenébe merülve lebegtem elmém tengerén. Most az ott lévő dolgok is csak ide – oda ringattak. Nem piszkáltak, hálásak voltak, hogy most pusztán csak léteznek dolguk végezetlen.
A pirkadattal némi köd is érkezett időszakosan. Az égbolt pedig hófehér takaróként borult ránk. Napsütés nem várható, hacsak nem fentebb, a hegyekben, áthaladva a felhőtakarón. Hol elmosódott, hol porosra száradt szűrőn át láttam a tájat a buszból, és a szántók nem értek el a következő faluig, városig.
A következő, Élet írta, Pillanat adta ajándék a pont a határon felcsendült Lord Huron dal sorai voltak:
„With a little bit of money, I’ll get gone and I won’t be found”
Imádom az ilyeneket, ezeket nevezem az Élet Esszenciájának. Írni sem lehetne szebbet náluk.
Csorba – tó, Tarajka
A határ után, egyre feljebb haladván idővel a ködöt felváltotta a felhő. Hol egy nehezebb, hol egy könnyedebb felhőrétegben találtuk magunkat és ha csapadék éppen akadt, az már kizárólag hó volt. Hatalmas pelyhekben.
Roppant szerencsés időben érkeztünk az Ótátrafüred mellett található tóhoz, melynek medrét gleccser vájta nagyjából 10 000 évvel ezelőtt és az olvadás töltötte fel vízzel (amit le is akartak egyszer engedni). 2 – 3 futón kívül még senki nem turistáskodott a tónál. Pontosabban a tó és a mögötte húzódó Magas – Tátra hűlt helyénél…
Elsőként én ugye nyár elején láttam. Burjánzó növényzet, zsizsegő élővilág, színkavalkád, tiszta idő, hegyek felől fújó, oxigéndús szél, csipkés ormok, amik egy részen határt húztak ég és tó között:
„És még mielőtt belehullhattam volna a tó csodálatába, megcsapott a Magas – Tátra csúcsai felől fújó szél. Olyannyira figyelmet követelt magának, hogy mondandómat félbehagyva fordultam az érkező szél irányába, kerek szemekkel. […] Jeges, száraz, kristálytiszta, oxigéndús, elemi… Talán így tudnám érzékeltetni, de még ezzel a leírással sem járok a közelében. […]
A tó élményét […] lehetetlen elválasztani a Magas – Tátrától. Mögötte tornyosulnak jellegzetes csúcsai a hegynek […] Képtelenség elszakadni tőle. Körbesétálásra csak akkor lett volna idő, ha rohanunk, így inkább a Tátrás panorámát és a tóból előbukkanó, számunkra időtlennek tűnő kőzettörmelékeket (morénák) csodáltuk a tó harmadát bejárva.”
Most viszont a tóhoz érve olyan volt, mintha egy felhő belsejébe léptem volna, aminek a közepén egy behavazott tisztás áll. A felhőtakaró megette a legkisebb magashegység minden milliméterét, egy időre még a túlpartot is. A tartós hideg befagyasztotta, a hó pedig elfedte a tavat.
A tó helyén havas síkság, a Tátrát pedig leradírozták. Minden létező fizikai formában nyugovóra tért a Természet, elbújva a folyton kíváncsi, időnként tolakodó tekintetek elől.
Imádtam minden pillanatát. Nyugodt, békés, csendesen morajló. Még a lábánál állva sem látni, csak tudni, hogy ott a hegy. És egyszer érezni is. Annak a nyáron említett, csúcsok felől fújó, tiszta szélnek egy lusta, több réteg felhő szűrte, halvány érintése emlékeztetett. És az illata. Az a körbeírhatatlan, jellegzetes illata.
Mi, akik már láthattuk fedetlen pompájában e tájat, cinkosai lettünk, felszerelve Mona Lisa mosolyával.
Tarajka
Eztán jött Tarajka, a Magas – Tátra Nagyszalóki – csúcsának keleti, teraszos hegyfoka, vagyis taraja 1 285 méteren tengerszint fölött.
Míg nyáron a Tarajka ilyen formában sokat nem tett a dologhoz számomra, mert „leginkább akkor értékelendő, ha gyalog jössz fel vagy innen mész tovább, mert nem egy túraútvonal indul innen csodahelyekre. Na meg, hegyre menni, gyalogtúrával az igazi számomra (vaaagy lanovkával, libegővel). Egyébként egy hatalmas pihenő, étteremmel, szuvenírbolttal.”
Most télen, hóval fedve… A legjobb rész volt a siklóvasút, aminek az elején utaztam, gyönyörű, néhány perces panorámát kapva. És, hogy még nehezebb, sűrűbb felhőbe léptem a Tarajkára kilépve.
Míg nyáron szívem szerint kettészakadtam volna, a jeges, havas túraútvonalhoz megfelelő lábbeli és arra való szegecses cucc hiányában egyértelmű, nyafogás nélküli döntés volt ismét a siklóvasutat választani. Pedig most még, lett is volna idő bőven fel és lejönni, rohanás nélkül, nézelődve.
Tudni kell, hogy telente iglukat húznak fel a hegytetőn. Kettőt – hármat, hatalmasat. Az állandó, hosszan tartó téli fagy tökéletes otthona az igluk alatt az ember alkotta jégszobrászatnak. Általában egy híres építészeti csodát alkotnak meg elég nagy méretben, gyönyörűen megvilágítva, plusz néhány kisebb látnivalót. Igazi, turistacsalogató látványosság, ami Jégpalota néven fut, és ingyenesen, bárki által látogatható.
Nos… jól sejted. Hétvége, havazás, hegy, ingyen program, szánkózási, síelési lehetőség a hegyoldalban…
A siklóvasút nagyon sokadik körébe jutottunk be felfelé, és az iglukhoz kígyózó sor… Hát, ezt majd látni fogod a lentebbi videoban. Mintha egy hatalmas bevásárlóközpontnyi embert a Tarajkára öntöttek volna…
Egyetlen mondattal jelentettem ki, hogy lemondok a jégszobrászat remekeiről, ignorálok mindenkit és csak a Természetben vagyok hajlandó elveszni:
– A hegyhez jöttem, nem sorba állni.
Az emberi alkotások sosem vonzottak annyira, hogy sajnáljam, lemaradok róluk. A legcsodálatosabb, legfigyelemreméltóbb is csupán percekre varázsol el (a beletett tudás, idő, alázat, technika, technológia az, ami ezekben az esetekben képes megfogni hosszabb távon).
Az, amit a Természet erői alkotnak másodpercek, vagy akár évbiliárdok alatt… azok képesek megbabonázni, örökre rabul ejteni.
És bár a még sűrűbb felhő, és hóesés még többet felfalt a panorámából, továbbra is imádós érzés volt tudni, de nem látni, miket rejt el előlünk az időjárás.
A Tarajkán való séta végeztével meg az immár hagyománnyá váló Tátra tea (az eredeti) stílszerűen kihagyhatatlan volt a Tátrában, a Tátrán. =)
Összeemberezett villám – túra
„És szívem darabkáit inkább olyan helyeken hagyom, mint a bizonyos Mátra pihenője és Sigtuna tópartja. Vagy bárhol a hegyekben. A felhők közt/fölött egy – egy repülés alkalmával. Törpe, a teleszkóp mutatta csodákban. Vagy a nyári égbolt szabad szemes látványában, lubickolva a csillagokban, a Tejút egyik karjában.
A lista hosszú, a csodák pedig végtelenek.”
„Percéletűek sem vagyunk ahhoz a talajhoz képest, amin akkor és ott álltam. Ugyanaz kerített a hatalmába, mint amikor Törpébe, a teleszkópba nézek.
Csak míg ott a Jelenből a Múltat figyelem érinthetetlenül, itt a Jelenben konkrétan a Múlton állok, annak testén lépkedem. Több millió év alatt kialakult gyönyörű hegyláncok közt.”
Míg nyáron észrevétlenül sikerült kiszakadnom a hömpölygő embertömegből, és nem érzékeltem a zajaikat, zajainkat, addig most elég erőszakosan kellett ellöknöm magamtól mindezt. Amit elsőre még könnyebben felülír a rácsodálkozás, azt másodjára már nehezebben teszi meg. Ilyen például az ember és Természet viszonya. Mennyire zsigereljük ki? Hogyan bánunk vele? Megháláljuk kellőképpen?
Amíg a Dobsinai jégbarlang abban a szerencsés helyzetben van, hogy időszakosan pihenhet tőlünk, a rengeteg turistától, addig az olyan helyek, mint a Csorba – tó és a Tarajka csupán éjjelente jutnak némi levegőhöz, akkor sem maradéktalanul ember mentesen.
A fenti gondolatokba merülve szálltam fel a buszra, hazaindulván. Viszont, nem engedett el így a nap: hazaúton is le volt kapcsolva a busz belső világítása és Magyarországon itt – ott kikandikált a felhők alól a csillagos égbolt a földek mentén. Eléggé nyakatekert pozíciókat mutattam be az utolsó 1 – 1,5 óra hazaútján…
#mindentalátványért
Persze, az ablaküveg ugyanúgy maszatossá varázsolt mindent, de a kegyetlenül hosszú, felhős időszakban mindennek is örül a magamfajta.
Ez a téli Tátra a titokzatosságával lopta magát szívembe.
Eltakarva magát helyezett a Pillanatba, mégis rendíthetetlen Társként volt mindvégig Jelen.
Nagyon, ennél sem lehetne szebbet írni…
