Az írás gyerekkoromtól kezdve fontos része volt az életemnek. A papír – tollas generáció vagyok. Ott van jobb középső ujjamon a toll vájta mélyedés. Még érzem a fájdalmat, amit hagyott a rengeteg egyhuzamban történő írás.
Világok darabjait teremtettem. Újra és újra megszültem magamat, adott állapotomat. Voltak kihagyások, volt egy nagy törés, ahol szinte minden oda is veszett.
Azóta nem foglalkozom vele. Időm, hangulatom, ihletem engedi, sztorizgatok még A barátnőnek. Siheder korunkból ismerjük egymást. Már nem is tudnám megmondani, hogyan kezdődött a közös történet írás. Egyfajta menekülés volt egy álomvilágba. Újabb és újabb történetek, félbehagyva, közösek, sajátok, egymásnak címezve, lelkünk mélyén azonban saját magunknak írva. Sokat segítettek, mai napig sokat segítenek. Nem, nem ezekről a történetekről fogok regélni. Azokat megtartom magunknak. =)
Ő ültette a bogarat a fülembe. A nagy sztorizgatások közepette időnként megjegyezte, az írással kéne foglalkoznom.
Hát igen. Szívesen ülnék itthon napi 8-10 órában a saját kis történeteinket írva, de azért senki nem fizet. Ennyivel le is lett rendezve részemről.
Amikor már foglalkoztatni is kezdett a dolog, akkor már hozzátettem, hogy kényszerből írni, határidőre… nem az én asztalom.
Hányszor volt, hogy szerettem volna írni, de nem tudtam! Lasszóval kergettem az Ihletet, mindhiába. Vagy hívtak a kötelességeim (munka, szociális élet és társai), így hiába ült konkrétan a nyakamon…
Aztán, a legutóbbi találkozásunkkor megint felhozta a dolgot. Ennek nincs egy éve. =)
A Blog – olást említette. Az ego-m fintorogva pillantott ki a szemüvege mögül, de sikerült ignorálnom. Fel is csaptam a mindent tudó internetet, mit is kell tudni A Blogolásról.
Nem sok mindent, ha csak úgy csinálod. Ezeregymillió dolgot, ha nem csak úgy csinálod. És, ezt nem csak úgy akarom csinálni. =)
Az a kevéske „alapszabály”, ami nem árt egy blog felépítéséhez, nem egyszer elrettentett. Jött nekem itt az előre meghatározott céllal, célcsoporttal, témával…
Határozni.
Skatulyába zárni, falakat építeni, keretbe zárni (ezen néhányan most felkuncognak).
Csak a börtönt láttam, de egyszer csak belekezdtem.
Laza bevezetésként, szerintem bőven elég itt hagynom, hogyan is nézett ki a legelső elmélkedésem az alapokról, amikor még nem létezett a másik fő témája az oldalnak, sem az altopikok.
„CÉLJA
Hangos elmélkedés, elgondolkodtatás.
Itt sokan ki is x – elnék a lapot. Elvégre, mindenki a maga kérdésére keresi a választ a legegyszerűbbtől kezdve a legösszetettebb, legéletmentőbbig. A fene se kíváncsi más monológjára a mai rohanó világban!
Amit akarunk: mindent és azonnal, a lehető legrövidebben, leglényegretörőbben, legegyszerűbben. Leglegleg…
Start – cél.
Az utat lehetőleg kihagyva. Pedig az út a lényeg. Hogyan jutsz el oda, ahol most vagy. Mivé válsz, miközben haladsz rajta.
CÉLCSOPORT
Ahum, célcsoport.
Elsőre a társasjátékok dobozán legtöbbször található 3-99 évesek – nek szóló ajánló jutott eszembe. És ennél is maradok, mint korosztályos célcsoport meghatározás =)
Végül jött az isteni szikra:
Bárki, bármennyi idős is, bárhol találhat egy Heuréka gondolatot, mondatot. Mindegy kitől, mindegy ki. Egy olyan: tudtam, csak nem sejtettem – féle megvilágosodást.
Így ezt a darabot sikerült helyreilleszteni:
A célcsoportot nem korban határozom meg. Akiknek címzem ezt az egészet: keresők, kutatók, bolyongók
TÉMA
Téma…
Téééma… hmmm, témaaa…
Kicsit olyan, mint a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés. Nem a szakmákat felsoroló válaszokra gondolok, hanem amikor megilletődve kerekedik ki a szemünk, nagy levegőt véve szép lassan, ezzel is időt húzva hogy hátha, mire a kifújáshoz kerül a sor, jön a megvilágosodás, vagy megzavarja a kérdezőt valami, és tovalibbenhetünk.
Mert… mert többségünknek halvány lilája sincs (gyerekként rocksztár akartam lenni, vagy régész, vagy asztronauta). Pénzkeresők. Ennyi. Mert enni kell, rezsit fizetni, albérletet, ruhát venni, időnként kikapcsolni… Szóval, dolgozók leszünk, de hogy mit és hol, és hogyan…
Ötletek vannak. De, az milyen már, ha nem egyből kezded el építeni életed karrierjét? Vagy, netán soha. Ha csapongsz jobbra-balra néhány évenként. Biztos megbízhatatlan vagy, döntésképtelen, felelőtlen, lébucoló, életművész.
Itt vagyok, majdnem 36 évesen. Nincs gyerek, nincs párom, menyasszony voltam, házas nem. Nincs anyagi tartalékom, hitelem, saját házam, albérletem. Sem elképzelésem, mi legyen a befutó munka, amivel karriert csinálok. A tuti, a mindent vivő, amiből nyugdíjba mehet… nééék (a jelen és a régi világ felépítése szerint; de mire én odajutok…). Tudom, hogy mit nem szeretnék csinálni, de ez kevés. Nagyon.
Talán ez a vonal lesz, amin elindulok. Nem, nem a „Nem vagy egyedül! Együtt sikerülhet, együtt mindent IS megtalálhatunk!” – féle.
Saját magam nem tudom irányba rakni, így mást hogyan is tudhatnék?
Egy ideje barátkozom a gondolattal, hogy talán nem is vagyok olyan béna. Hogy talán nekem maga a keresés a cél. A bolyongás. Minél több – fele kóborolni, minél több mindent megélni, látni, még ha ezzel nem is a mai társadalom által kikiáltott értékeknek felelek meg.
Karrier, ház, autó, házasság, gyerekEK -> mert kis hazánk ebben a magyar ember alkoholizálási szokását követi: 1 sör nem sör. Egy gyerek…
Nyugtalanít, hogy nincs álommunka. Fullasztó, hogy a társam sincs mellettem, szívszorító, hogy biológiailag egyre fogy az esély a gyermekre. És piszkál a gondolat, hogy vajon a társadalom, mikor fog kivetni magából? Mikor fog megbélyegezni? A ?barátok? mikor fordulnak el? És akkor velem mi lesz?
A legfontosabb dolgot viszont tudom. A valódi, igazi választ a „Mi leszel, ha a nagy leszel?” kérdésre.
Kiegyensúlyozott, boldog, önazonos.
A téma én leszek. Hol a kicsi, hol a nagy én.
Mindig is a papír volt a tükröm, a tinta legbelső, igazi valóm.
Hogy nyer-e ezzel bármit is a világ? Hogy visszajuttatok-e ezzel bármit is energetikailag neki, neked? Igen. =)
Hiszem, hogy minél inkább rendben vagyunk saját magunkkal, annál inkább jobbá tehetjük a világot. Hogy ez hasznos – e a társadalomnak? Ez lenne a normális. De sajnos ez a kettő nem minden esetben fedi egymást.
Nem, nem az ismertebb bölcsek nyomába akarok lépni, az istenek óvjanak ettől! Csupán, boncasztalra rakom magam, és lesz, ami lesz. Megtalálni a hibát, korrigálni, haladni a boldog, kiegyensúlyozott én felé.
Hogy, miért nagy közönség előtt teszem meg ezt?
Talán összehoz a sors hasonszőrűekkel, akiktől tanulhatok, akik rávilágíthatnak olyan dolgokra, amikre nem is gondolnék, hogy foglalkozni kell vele. Talán adhatok ezerből egynek én is egy darab Heuréka pillanatot.”
Azért nem mindig fogjuk megnézni, milyen mély a nyúl ürege. =)
