7 oktillion atomnyi múlt követel bennünk evolúciós ugrást magának.
Azóta is. =) ITT olvashattál az általános helyzetről.
A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű, bármennyire is az. Teljes megrekedés minden oldalról. A felnőtt élet velejárója pedig, hogy saját pórázunk a saját kezünkben van. Nem mutatja senki az utat, nem mutatja/teremti senki a lehetőségeket – nekem legalábbis -, mindent magunknak kell kitalálnunk, megtalálnunk, elintéznünk, az életünkbe illesztenünk.
Van egy nagyon jó Örkény idézet, amibe a napokban botlottam bele:
„Eddig is mindent kitaláltam, ezentúl is azt teszem.
Az életnek nem jut soha, semmi eszébe.”
Ez húzza magával automatikusan a fejemben a „csak indulj, maga az Út ad választ”, a „lesz ez még így se” szállóigét és az „olyan még nem volt, hogy sehogyan se legyen” gondolatra a válaszom:
Ha meg most sehogy se lesz, hát istenem: egyszer valakinek azt is meg kell tudni milyen az!
Legalább meg lesz írva végre…
Jó, hát nem kell, de én vagyok az az elvetemült, aki a végleteket kutatja akkor is, ha nem, erről az oldalról közelítve az örök zen állapotának eléréshez. Ehhez még hozzájön a mindent is tudni vágyás…
#doublekill
Random bökve egy irányba, nekiindulok. Pontosabban: nekiindulnék. Mert rá kell jönnöm: az Életnek esetemben jelenleg elég sok dolog eszébe jutott. Mind olyan természetesen, amikkel egyáltalán nem számoltam…
Úgy tudnám szemléltetni, mintha körém húzott volna egy szobát, időzített biztonsági ajtókkal. Körbejárva a körülbelüli dátumokat meglesve, mindegyik ajtó belátható időn belül nyílik. Pontosabban: nyílhatnak.
Mert a dátumok nem a zárnyelvek elfordulását jelzik, hanem annak az idejét, amikor kiderül, hogy egyáltalán elfordul e az adott zár, avagy sem. És ezeket az ajtókat én hiába bűvölöm, hackelem, tépkedem, meg se moccannak. Az, hogy nyílnak – e majd vagy sem, már tőlem függetlenek.
Tőlem majd az fog függeni, hogyan reagálok, amikor az ajtók kinyílnak, vagy éppen zárva maradnak.
Ezek a kavicsok a tó felszínén egyébként, amik elképesztő hullámokat képesek okozni a tó aljáig is elérve akár.
Tehát, amíg ki nem derül, mi nyílik és mi nem, itt ragadtam. Hetek óta… Lassan több, mint 2 hónapja. Időnként újrapróbálom az ajtótépkedést, hackelést mert hát na! Lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Ez esetben azonban mégis csak van…
„Ha nem is jól, de személy szerint én helyesen akarom folytatni. Nincs több odázás, nincs több ignorálás. Nincs több miért és mikor.
Most van.
A két legfőbb miért megválaszolásával. Eljött az idejük. Ha most elfutok, talán örökre megoldatlan maradok. Egy soha meg nem értett talány önmagam számára.
Megtört mosolyom megszállott vigyorrá válik, a tudásvágy mindig beválik.
Önmagam horgára akadva félretolom a jövőm, ő még várhat. Ő még hosszabb folyamat és sokkalta tisztább, világosabb, élesebb, még a maga zavarosságával, végtelen kérdőjeleivel együtt is, mint a másik.”
Emlékszel ERRE?
Most a jövőm van terítéken leginkább. Pontosabban egy elég jelentéktelen (bár egyre inkább úgy tűnik, hogy mégsem annyira) része, mégis eszköze egy fontos állomásnak. És míg én mennék, haladnék, addig az akármi türelemre int a szobába zárva.
Stagnálás.
A halálom. ITT már írtam erről. Amikor tudom, hogy a dolgok dőlni fognak vagy jobbra, vagy balra, de nem tehetek semmit, mert már addig a pontig mindent is megtettem. Nem tudom megpiszkálni, hogy „Na! Csináld már, haladjunk!”
Ám, most annyi bizonytalanság van, hogy különösen rosszul megy az amúgy is idegölő várakozás. Hiába tudom, mikkel is lehetne foglalkozni, mert ekkor tájt és ekkor eldől, elindul minden, kiderül merre az arra… nem megy a fókusz.
És hiába nem analógok a visszaszámlálók az ajtókon, ordít mindegyik időzítő ketyegése, amitől képtelenség bármi másra is figyelni. Az idő múlásával egyre elviselhetetlenebb, egyre feszültebb és talán még egyre hangosabb is a mindenhonnan jövő ketyegés.
Dolgok
Más részről azonban, dolgok történnek. Például, változások a munkahelyen, amikről pontosan tudom mit is hivatottak tanítani: határok megtartása, külső és belső szintlépés lehetősége.
Határőrzés… Nnna, ez egy nagyon nehéz feladat annak, aki saját maga kísérleti alanya…
Aztán az önazonosság kérdése.
Mindig is szerettem hagyni, hogy alkossanak rólam egy képet adott közegben (tehát nem mindenhol, ez fontos). Arctalannak lenni, beleolvadni a „bútorokba”, mert akkor zavartalanul megfigyelhetek. Minél zajosabb a közeg, annál kevésbé tűnik fel a csend, annál hamarabb feledkeznek meg a jelenlétemről, annál hamarabb kapok valódibb képet arról, miféle közeg is az éppen adott.
Az meg külön egy önkéntelenül is átadott, még szalaggal is átkötött jellemrajz a másikról, hogy mi alapján, és milyen képet alkotott rólam. Ebbe nagyon kevesen láttak bele. Egyébként, szeretem ilyenkor a magam oldaláról is megvizsgálni, hogy az alkotott kép, mennyiben fedi/fedheti valómat. Időnként halál érdekes dolog tud lenni.
Ez a rólam alkotott kép azonban kezd átfordulni. Na, nem az arctalanság elvesztésével! Azt szeretem, az nagy fegyver, ha tudunk bánni vele. Csak most már jobban szeretném, ha hangyányit a napi 8 – 10 óra megélhetési melóban én, jobban én lehetnék. Nem akarom az energiám arra pazarolni, hogy „lent tartsam magam”.
Már nem akarom otthon hagyni az agysejtjeim sem. Szeretem őket, jó lenne többet együtt lógni…
Hamarabb előlépni, önazonosabban, hogy a határaim világosabbak legyenek a külvilág számára, egyáltalán láthatóak.
Ezt is meg kell tanulnom.
Élesben.
Vissza az alfához
Ebben a fókuszhalálos időszakban meg legnagyobb szükségem a Besztikre lenne. Ám most az a rész van mindenhonnan is, hogy messzebb haladnak egymástól útjaink minden értelemben. Ott is várakozás van, merre visz az arra, mikor közeledik megint az utunk, amennyiben közeledik. Mert az is benne van a pakliban hogy nem fog. Ezek is egy plusz ajtók egyébként, bár nem akadályai a személyes továbbhaladásnak.
Minden esetre, én itt vagyok még a bunkiban, amit felhúztunk. Ők vannak most távol, bár időnként megtalálnak, mert én vagyok a diktafon, a szemetesláda, a rendszerező, az ablaktörlő, a lehetőségeket terítő, a mikrofon, a biztos pont, aki mindig ott van, ahol hagyták.
Az adott emberrel/emberekkel épített bunkiban kuporogva tartva a falakat, a tetőt, ami valójában 2/több ember erejére és energiájára lett építve. Egyedül azonban, ezt csupán ideig – óráig lehet épségben megóvni. Folyton pedig nem ülhetek bent, hiszen én is haladni akarok, nekem is haladnom kell. És ez a körforgás visz minket kollektív egyébként egymástól még távolabb az idő múlásával. Szerencse a szerencsétlenségben (változó, hogy kinek, mikor melyik): mindig a bunkik körül lebzselek.
Egy idő után azonban már nem azért mert rájuk várok – ilyenkor már régi formában nincs helyük az én Jelenemben, hozzám viszont hozhatják a sajátjukat – , hanem azért, mert:
„Ki, ha én nem?”
Mert mindannyian szeretnénk egy „Ki, ha én nem” – et.
Saját magunkon kívül.
Elérve az ómegához
Én meg addig is kitalálom, mit komponáljak ehhez az érzetre ezer éve tartó ketyegés tompításához.
Mert amúgy ki más, ha én nem?
