Mérgező kapcsolat

A menyasszonyosdi után – amiről ITT olvashatsz – egy ilyenbe belecsöppenni nem éppen szerencsés.
Amúgy sem az, sosem az.

Mert olyan is volt. Az a fajta, amiben a másik fél úgy csűri – csavarja a dolgokat, hogy a hibás, a gond oka mindig a másik legyen. Amiben az adott fél mindig késztetést érez arra, hogy felülkerekedjen rajtunk így demonstrálva, mennyivel erősebb, jobb, felsőbbrendűbb. Mindezt úgy elérve, hogy maga alá tapossa a másikat, nem túlnő rajta.

Nem hittem volna, hogy ilyen szinten létezik, hogy vannak, akik zsigerből mesterei ennek. Van, hogy abszolút tudattalanul.

És annak, hogy ilyen erősen el tudják hitetni teljesen akkurátusan felépítve: nélkülük semmik vagyunk. A lelki bántalmazás tényleg létezik, pedig anno még én is megmosolyogtam azt a fajta mélységét, amit aztán tapasztaltam.

Szét tud zúzni bármilyen akaratot, ha a lélek eleve romokban.

Az ilyen típusú emberek azok, akik mindent is jobban tudnak, mindenre is előszeretettel fröcsögnek, és önmagukat egy borzasztó torz tükörben látva nem értik, hogy gondolhatjuk róluk a fentieket, mert ők aztán nagyon nem ilyenek. Narcisztikus, meghasonlott személyiség, paranoiával tűzdelve.

Néha édes, mint a méz, máskor a Senkik vagyunk érzésébe méreggel bénító, szorító öleléssel marasztaló kígyó.

Ha nekik jó, legyen nekünk is, ne rontsunk hangulatán saját nyomorunkkal. Ha nekik nem jó, ne legyünk jól mi sem, őrlődjünk velük. Mert, ha nem azt tesszük, akkor már nem is szeretjük őket. És, ha nem szeretjük őket, akkor biztos van más. Ha meg nincs, akkor szimplán embertelenek vagyunk.

Több könyvet tudna írni egy szakértő a fent említett kapcsolatból, jellemrajzaiból, hagyatékából. Egyikünket pszichológushoz, vagy anonim segítőcsoporthoz küldené, másikunkat pszichiátriára.

Belementem, mert nem tudtam. Hagytam, mert szerettem. Felismertem, de mindegy volt, mert vezekeltem.

Tükörbe nézve mégsem a vélt és valós sérelmeim szakítottak ki ebből a kapcsolatból, hanem az, hogy egy ember sem érdemli meg: elvegye bárki is a boldogságra, az Igazi Társra való esélyét, csak mert a másiknak mindegy.

Nem ez vagyok. Nem ilyen. Gyűlöltem azt, aki visszanézett rám a tükörből.

Álmatlan árnyéka önmagának a gyengeségbe bújva.

Felébredtem.

Hosszú út, nehéz, nem szép, és néha még utánam nyúl, hogy visszarántson, de többé ezen sem óvatoskodom. Nem tisztem menteni a menthetetlent. Megtettem, amire képes voltam, ahogyan a másik is.

Köszönöm, köszöntem, tanultam, tisztelettel búcsúztam, mert utunk véget ért.

Pont.