A Jelent.
Szörnyen távol áll tőlem. Amit magaménak érzek, az a régmúlt korok karddal és mágiával, Istenekkel átitatott dimenziója. Vagy a cyber- és biowarekkel felvértezett, A Vállalatok által igába hajtott galaxisok rengetege, rebellus csoportok sokaságával. Vagy ennek a kettőnek az egyvelege. =) /G.G.Asyron – A Yethan-Legenda <- szerelemkönyv, olvasd!/
A Jelen a kettő között van, stagnál. Már nem preferálja a becsületkódexet és annak védelmét, de még nem tesz látványos, érezhető lépéseket az orwelli világot is túlszárnyaló rendszer ellen. Elszunnyadtunk, és még nem ébredtünk fel.
A várakozásban, a lassú, módszeres építkezésben nem vagyok jó. Reagálni, cselekedni azonnal, lehetőleg ésszel (kéne…). Az az én asztalom.
„Inkább a kard és a vér, mint a rózsa és a tövis”
Majdnem 20 éve írtam le egy hosszabb gondolatmenetben a fenti sort, mint már megannyian előttem. Azt kell mondjam keserédes mosollyal: még mindig a kard.
2. Olyan helyzetet teremtek, ahol tovább lehet küzdeni, ezáltal fejlődni. Kitolni a határokat, mert még van hova, van benne lehetőség. Ezzel egy idő után, mindig megütöm a bokámat. A vér nem válik vízzé…
A harc a lételemem. Megintcsak a keserédes mosollyal arcomon merem kijelenteni: harcosnak születtem. A Jelen világa, viszont nem a harcosoké. Nem az olyan típusú harcosoké, mint amilyen én vagyok. Mi csak várunk. Várunk, hogy indulhassunk a következő, jelentőségteljes csatába. A magunk ügyefogyott módján próbáljuk a világot akármilyen irányba dönteni tudván, ez most, így, ilyen formában, nem a mi feladatunk, de valamit mégis tennünk kell. Tenni addig, míg el nem jön a mi időnk, ami lehet, csupán életek múlva öltöztet páncélba.
Addig is próbálunk szeretni. Én legalább is. Szeretni ezt a világot, ezt a Jelent. Nehezemre esik. Nagyon. De, valamiért itt vagyok, valami tanulsága csak van! Lehet nem nekem, lehet én adok másnak ilyen tanulságot.
(Hogy a fentiek fényében miért nem lettem katona, és miért nem ücsörgök valamelyik háborús övezet árkában talpig fegyverben, idővel megtudod. =) )
14 éves koromban ismerkedtem meg az RPG-vel (Role Playing Game), avagy a Szerepjátékkal. Nem, nem azzal a fajtával. Kard, mágia, harcosok, papok, tolvajok… Szerelmes sóhajjal, nagy szívdobbanással gondolok vissza erre. Futurisztikus, okkult játékaink is voltak, de ott voltunk a Középföldéért vívott csatában, és a jedik korában is. Én még a Yethan birodalomba is bebocsájtást nyerhettem (G.G.Asyron – A Yethan – legenda; tudom, tudom, de akkor is olvasd el!). Ha összevonom, nagyjából csak 10 évet játszottam.
Tudatosan vetettem véget a játéknak mondván, már a kinti élettel kell foglalkoznom, arra kell időt szánnom. Féligazság. Annyira magábaszippantottak a világok, hogy egyre jobban fájt visszatérnem a valóságba, a Jelenbe. és egyre inkább nem akartam visszatérni.
Nem, nem a szerepjáték tett ilyenné (geeknek születtem), az csak megerősítette, és kitöltötte ideig – óráig a már bennem lévő űrt. Had játszon a gyerek, ha akar! Kommunikáció, készségfejlesztő, és még sorolhatnám az előnyeit, amik a való életben hasznosíthatóak.
Szépen visszacsaptalak az emelkedő állapotból, igaz? =) Ha nem is a minden napjaim, de az életem ilyen hullámvölgyekkel telik. Ha lent vagyok, igyekszem arra gondolni, hogy valaki szeretne itt és most élni, azt látni amit én. Hogy valaki ennek a kornak, Jelennek a szerelmese, erre vágyik, de valamiért nem ide született. Ahogy én sem oda, ahová valójában tartozom. Szeretni akarom helyette, ennyivel tartozom a Mindenségnek, az örök körforgásnak.
A másik, hogy ez a valaki már elhagyta ezt a világot. De, hogy közelebb hozzam ezt az érzést, gondoljunk csak a már elhunyt szeretteinkre. Nekem rengeteg erőt adnak az örömhöz. Igen, az örömhöz. Mindegyikük azt szeretné, hogy boldog legyek, és ne csak annak látszódjak.
Másokért tudok küzdeni, önmagamért nem. =)
Sohasem tudtam.
Ha a szívemre teszem a kezem a tükörbe nézve, csak azt tudom mondani, hogy egy ideje már nem is akarok. Csak vagyok. És ebben a csak vagyok állapotban próbálom megkeresni azokat, amik boldoggá tesznek.
Néha sikerül ledobnom a saját láncaimat, és valóban hinnem mindenben. Nagy szabadság adatik meg ilyenkor. Érezhetően több az energiám, „könnyebb” vagyok, boldog. De, idővel mindig jön a félelem:
Jár ez nekem? Szabad? Van értelme? Vezet ez bárhová? Mi van, ha csak illúzió, hisz’ volt már így…
Viszont, egyre többször hiszek. És a hit egyre többször alakul valósággá, kézzel foghatóvá, ezáltal bizonyosságot nyerve, hogy van miért. Hogy a magam valóságát én teremtem.
Rohadtul nehéz. =)
És egyre több értelmet nyer a lassan 2 dekád óta a helyéről mozdíthatatlan kedvenc versem:
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
/Babits Mihály – A lírikus epilógja/
[…] kezdeti bolyongásban taglalom (Kard nélkül csak Bolyongó), hogy valójában mennyire nem egyszerű ebben a jelenben, világban léteznem, egy másikban meg […]
[…] a kard és a vééér, mint a rózsa és a tövis.” Tudod, ITT már említettem. Talán, idővel felkerül ide egy verssorozatom, ami jobban megérteti […]