Úgy tenni

Meglepő és nem meglepő módon nekem bevált. Eljátszani valamit, ami nincs. Mosolyogni, tartalom nélkül. Élvezni az életet, számomra élvezhetetlen világban.

Ez a két dolog, amit nagyon sokáig csak tettettem. Addig-addig, hogy egyszer csak azt vettem észre: valóságot teremtettem. =)

A MOSOLY

Borzasztó fiatalka, még borzasztóbb mélyen ülő korszakától búcsúzni akarván döntöttem úgy, hogy megtanulok mosolyogni. Akkor is, ha semmi kedvem. Csak úgy, belemosolyogni a világba viszont veszélyes. Figyelnem kell tehát az emberekre, hogy tudjam, mikor kell mosolyogni. Egyikre sem vágytam. Sőt, az elmúláson kívül sok minden ebből a világból nem nagyon érdekelt. A halálhoz túl gyáva, vagy túl egoista voltam (vagy mindkettő), így csak egy út maradt: az Élet. Egy olyan világban, ami nagyon messze áll tőlem.

Azon az elven indultam neki a nagy mosolygásnak, hogy ha eleget gyakorlom, egyszer tán csak igazivá válik. Egyéb fő tényezők mellett, a vendéglátást választottam szakmának. =) Mindig mosolyogni a vendégre, mindegy mi zajlik az ember lányában…

Eleinte (néhány évet takar) nem értettem, miért nem hiszik el az emberek a mosolyomat, pedig időnként már reflexből jött. Aztán rájöttem, hogy a szemmel van a baj. Hiába a mosoly, ha a tekintet „halott”. Viszont sokan, leginkább tudat alatt, konkrétan nem a tekintetet veszik észre, hanem a mimikát, a kis nevető ráncok kunkorodását. Ezen kezdtem el dolgozni, a szememmel mosolyogni.

És láss csodát, működött, újabb szintet léptem az évek alatt.

Aztán azt figyeltem meg, hogy ha az igazi, lényemből fakadó mosoly sikeredik csak úgy, arra felfigyelnek. Hangot adnak neki, és kivételesnek találják. Ilyen mosoly keveseknek járt. És ennek a születését észre sem vettem. Nem tudom, mikor alakult ki, de nem is foglalkoztam vele, mert elvakított az öröm: megtanultam szívből mosolyogni! =)

Több, mint egy évtized kellett ehhez az állapothoz.

Egyre kevesebb lett a mímelt mosoly. Nem is foglalkoztam ezután ezzel a témával, egészen addig, amíg az ismeretlenekkel való találkozások nagy százalékában azt nem kaptam: „Gyönyörű a mosolyod! Őszinte. Ragyog.” Amikor nagyobb százaléka ezeknek az ismeretleneknek ismerős lett, újra és újra megkaptam ezt a dícséretet.
Elgondolkodtam hát, hogyan is történhetett mindez, és vajon mikor?

Hiszen ez „csak” egy mosoly! Mindenki csinálja. Elájulni a másik mosolyától meg csak akkor szokás többször is, ha szerelem, szeretet, kémia is van a levegőben. Pusztán a kedvelés, a munkatársi, bolti eladói, stb viszony az ilyenhez édeskevés.
Figyelni kezdtem magamat ismét ezen a téren.

Nem mondom, hogy mindegyik mögött, de hatalmas öröm van a mosolyaim többségében. Éppen azért, mert képes vagyok rá. Zsigerből, tudattalanul, IGAZIBÓL!

Huszonakárhány évembe került. Minden pokol kellett hozzá, minden küzdelem, kétség, sötétség, pofon. Azok is, amik még jelenleg tartanak, és azok is, amik még nem jöttek el.

A múlt nehézségei, a jövő kétségei ellenére élek! Megmentettem magam, felszabadultam. Talán ez tükröződik abban a bizonyos mosolyban, elképesztő kontár módon megfogalmazva. Jelen tudok lenni, mindent kizárva.

EZT A VILÁGOT SZERETNI

Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Egy levelezés során jöttem rá erre. Heuréka pillanat volt, és kacagva írtam az alábbi sorokat:

„Ami különös, és szinte érthetetlen, a bennem lévő sötétség ellenére (legyen ez az összefoglaló neve a világ utálatának, sérelmeknek, hibáknak, stb), hihetetlen nyugodt szívvel és őszintén ki tudom jelenti, hogy: jól vagyok.

Mert valóban jól vagyok. Minden negatív dologgal és azok ellenére. Azt hiszem ezt hívják optimistának? Nem tudom. Annyira új ez nekem, hogy sötétben tapogatózom. Több, mint 20 évembe került eljutni idáig.

Tudom, hogy haladok előre. Változom, izgatottsággal tölt el, hogy milyen „én”el találkozom, ha levedlem a múltam, ami homályban tartva ölel magához. Vagy én őt. =) Tudom, mindegy milyen rosszat találok, mélyet, kétségbeejtőt, már nem fog „halálba taszítani”. Egyetlen egy dolog tud csak véglegesen megtörni: ha nem keresem meg a kenyérre valót. =D Nem hallottam még olyanról, aki túlélte volna az éhhalált. Légy oly kedves, szólj, ha te igen, érdekelne a receptje!

Visszatérve: olyan mélységeken vagyok túl, hogy ha eddig nem döglöttem ezekbe bele, ezután már nem is fogok ebben az életben.

(Life: Hold my Beer.)

És vegetálni, lassan szenvedgetni, szomorkodni… Rohadtul unok már egy jó ideje! =D Szeretem, élvezem az életet! És persze van, hogy nem. De nincsen ezzel semmi baj.

Határozottan büszke vagyok magamra, hogy elértem idáig, és bolond lennék mindezt bármiért sutba dobni! A harcok saját magammal örökök lesznek, ezt kell elfogadnom, és jól kezelnem. Felfognom, hogy ez nem baj, nem akadály, nem rossz.„

Ahogyan az sem, hogy valamikor azért mégis csak megszerettem ezt a világot, ezt a Jelent. Még, ha nem is teljes egészében, és nem jobban, mint az általam vágyottakat.

Mindez azzal kezdődött, hogy a világban lévő, egyszerű, apró örömöket keressem. Belém égett az első ilyen. Egy veréb ugrálása nem messze tőlem, amikor valamikor tavasz környékén egy padon ültem a szabadban. Csak a látványa, ahogyan a kis fogpiszka lábain ugrabugrál jobbra-balra. Egyszerű, megfoghatatlan örömmel töltött el a látványa, a kis veréb létezése. Világossá vált, hogy ha az ilyen dolgokra figyelek, eltörpül minden más. A kicsi, pillanatnyi dolgokban igyekeztem elmerülni, rácsodálkozni. A vizes kutyatappancs nyomokon, az élelmet gyűjtő hangyának szurkolva. Aztán, igyekeztem meglátni nagyobb, komolyak dolgokban is a szépet, legyen az bármilyen apró is. Mert, attól még nem jelentéktelen. Ez mondjuk veszélyes, kétélű fegyver.

Na de, sokan mindezt buta, naivitásnak könyvelik el. Mert például nem csattanok fel a híradó egyik vérlázító hírén, ha valamiért elém kerül egy tévéadás, helyette valami egyszerű, lényegtelen, hétköznapi kis hülyeségnek örülök, de nagyon. Volt ebből vitám is nem egyszer.

Van, amikor el kell merülni a pocsolyában, de sokkalta kevesebbszer vágyom rá és teljesen más minőségben, mint embertársaim többsége. Nem vágyom napi kívülről sugárzott, egyoldali, alantas idegbajra az otthonomban (sőt, sehol), legyen az reklám, televízióműsor, híradás. Ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék, ne tájékozódnék, vagy ne bosszantana, meg egyebek.. Csupán mások a forrásaim, és igyekszem nem hagyni, hogy elkapjon eszetlenül az elém tárt hangulat, amivel minden áron ki akarnak csikarni belőlem egy „velem, vagy ellenem” felfokozott érzelmi állapotot. Mert, amíg ezen vekengek, addig sem azon gondolkozom, mi a hallottakból az igaz, mi az előzménye, vagy hová vezethet. Cirkuszt és kenyeret a népnek…

A fenti magyarázat mellé itt a másik kérdés egyvelegem, amikor nagyon belelovalja a másik magát egy-egy nyugalom megzavarására alkalmas közvetítésbe:

Tudsz változtatni rajta?

Fogsz változtatni rajta?

Teszel ellene?

Tudod jobban? Ha igen, meg is mutatod?

A válasz eddig minden esetben: nem.

Akkor miért is hagyod, hogy mérget tápláljanak beléd és tovább fröcsögd?

Persze, engem is elkap néha ez, sajnos messze állok Buddha lelki nyugalmától. =)

De, igyekszem a jóra, és a szépre fókuszálni. Mindezen közben nem szűnik a figyelmem. Attól, hogy nem mondom, attól, hogy nem látod, tudom mi zajlik odakint. Pontosabban próbálom kibogozni. De, nem hagyom, bármi és bárki is mélyen beletaposva nyomot hagyjon ebbe a sok – sok év alatt elért állapotba.

Megjegyzem: mivel nem remeteként élek, ez rengeteg energiát emészt fel. Nekem erre használódik fel a dühöm, feszültségem generálta energia, ami még ennyi idő után sem mindig sikerül.

De, igyekszem a jóra, és a szépre… =)