a fától az erdőt – avagy ilyen, ha beindul a LETTING GO
Nem egyszer említettem már ezt a Letting Go dolgot. Vannak olyan dolgok, amiket akkor sem sikerül feloldanunk, megoldanunk, amikor ezeregyszer körbejártuk, megvizsgáltuk, szétszedtük, így – úgy – amúgy összeraktuk. Vannak olyanok, amik meg egyszerűen csak eltűnnek, és akkor vesszük észre, hogy már nincs mit megoldani, amikor konkrétan foglalkozni kezdenénk vele. =D
Sokáig borzasztó éretlen voltam ehhez. Elengedni csak úgy a dolgokat? Neeem, úszkálni bennük, majd aztán! Meg, ahhoz méltónak kell lenni, meg éljen a vezeklés, mártíromság…
Amikor meg foglalkozni kezdtem vele, túlságosan is rágörcsöltem. Dehát, gyakorlat teszi a mestert. Szép lassan belerázódtam, megtanultam összedolgozni az elengedéssel. Persze vannak még vitáink, lesznek is, de abból is épülünk, tanulunk.
A nagy menekülés után, tavaly ültem neki átlapozni elhagyott sérelmeim, félelmeim, fájdalmaim. A vőlegénnyel kezdve, mert akkor borult meg a leginkább minden (itt olvashatsz röviden vele kapcsoltan: Társ, akit félreismertem ).
Addigra már megtalált a felismerés, miért is nem egymás nagy Ő – i vagyunk, így nem ő állt a fókuszban, hanem önmagam elemzése, önmagam szembesítése a megoldatlanul hátrahagyott dolgokkal. Aztán jöttek a nagy felismerések, meglepetések.
Összekapcsolódtam ezzel a Letting Go valamivel.
A lassan 1,5 éves eszmecsere
„Életem eddigi legnehezebb szakaszában, amikor még kint éltem Dániában, és jegyességem süllyedni kezdett mindennel, amim csak volt, akadt segítségem szülőföldemről. Mivel országok választottak el, így be kellett érnem az internet adta lehetőséggel. Ezek az e-mailek mai napig megvannak, és jó néhány évvel az akkor történtek után, valamiért késztetést éreztem feleleveníteni azt az életszakaszt. Legnagyobb örömömre, mindenféle ódzkodás nélkül szinte egyből neki is kezdtem a levelek böngészésének. Ferdítés lenne, ha azt mondanám, mindent megoldottam és azért tudtam egyből fejest ugrani.
Tudtam, hogy a segítőm is jelen van azokban a levelekben. Azokban az időkben ő volt a védőhálóm, ő fogta a kezem a levelek által, amiért mai napig nem lehetek elég hálás. Ennek tudatában elég biztonságos volt ugrani, hiszen mindegy mi köszön vissza nagy volumennel, ő is ott van a levelekben, ami végtelenül megnyugtató.
Sok mindent elfelejtettem akkorról. Hogy milyen egyszerűen dőlt el, hogy hazaköltözöm Dániából, hogy mennyire felszabadított a döntés és rengeteg más egyéb. Sok-sok emléket előhozott, felelevenített úgy, hogy alig lengett ki az érzelmi mutató.
És, hogy mennyire mesterkélten igyekeztem „fenntartani” magam! =) A katartikus állapotban, ami a hazaköltözés döntésének vonzata volt. Ez volt az újonnan felfedezett szösszenet, amivel foglalkozni talán érdemes.
Gondoltam én, miközben olvasgattam, de mégsem.
Azon kívül, hogy megértően mosolyogtam akkori önmagamon, semmi egyéb nem kerített hatalmába. Ezen már nincs mit megoldani, megvizsgálni, darabokra elemezni. De, akkor mégis miért ez ragadta meg a figyelmem?
A megbocsájtás.
A magammal szemben támasztott követelmények még mindig embertelenek. Komolyan. Nem kéne a saját főnökömnek lennem! =D Ez, egyáltalán nem újdonság.
Akkoriban – a mindent elvesztek korszakban – kezdtem foglalkozni azzal a kérdéssel is, hogy hát nem vagyok szuperhős, sem gép, ne akarjak az lenni, ideje lenne megengedni magamnak a csetléseket-botlásokat és beismerni, hogy én is ember vagyok, tetszik vagy sem.
Valamennyire ez megy is. Vagyis hát…
…
Te… eeegyük fel…
…
Hittem, mert amíg okosabb részem lejjebb pakolgatja, vagy tüntetőleg kettétöri a megugrandó léceket (tudom, valójában nincsenek is lécek, mert mi a francnak, ergo az okos is hülye), addig kicsi én sunyiban más területeken pakolja feljebb. =) És most nyakon csíptem. És hiába néz rám nagy, ártatlan szemekkel valami olyasmit mondogatva, hogy „Balansz”, most nem engedek neki.
F@CK THE BALANCE, I WANT TO BE FREE AND HAPPY!
Mert mégis mi a fészkes fenéért ragaszkodom én ennyire a fene nagy egyensúlyhoz? Meg a lécekhez.
Hát, ez a legnagyobb hülyeség önmagammal szemben! Minek kell nekem ugyanannyi nehézség, mint könnyed egyszerűség? For what? Ezt, konkrétan kicsi éntől kérdem, de jelenleg ugyanolyan értetlenül pislog rám, mint én rá.
Tudom, mert csak, és legyen ennyi elég. <- mondá az Ego.
Értelmetlen követelmények hada. Mégis mit akarok ezekkel bizonyítani magamnak? Megugrani mindent is, hogy vállat veregessek saját magamnak, mekkora hős vagyok. Mert, nagyjából ennyi az értelme. Még mélyebbre megyek: mi a fenéért akarom én ezt?
A büszkeség érzetért.
Na, és ezt mi a fenéért akarom?
Mert jó dolog, ha elismernek. Főleg én, saját magam, mivel 0-24ben csak én vagyok magammal. Vagy mi. Jól esik, ha mások is elismerik persze, de néhány embert leszámítva, nem igazán érdekel ebben a mélységben, mit gondol rólam az emberiség 99,99999999999999999etcetc%-a.
De, mi a fenéért nem tudom elismerni magam csak úgy, ahogy vagyok? Tán nem érdemlem meg? Egyáltalán miért is kéne ezt megérdemelnem?
Ideje felgyújtanom 35 év téveszméjét, és az egyéb csomagokon ülve rágyújtva, végignézni ahogyan porig ég.
És miért is vágyom saját magam elismerésére?
Mert nem vagyok jóban magammal.
És innentől már sokszor megrágott, ismerős kérdések hada van. Jelenleg nem rohannék bele ezekbe, maradok a balansz vonalon. Nem akarok már ugyanannyi nehézséget megoldani, mint amennyi könnyed, élvezhető akármikkel megdob az élet, vagy én saját magam. Egyáltalán nem akarok nehézséget! Fasza vagyok, hero vagyok, meg van hogy nem, nagyon nem. =)
Persze, ez nagyon szépen és egyszerűen hangzik, de a gyakorlati része mint tudjuk, nem biztos hogy így működik. Mivel nem érzem, hogy a felismeréssel elengedtem volna a dolgot, így a java még hátra van.
Igen, jöhet az „X éve erről beszéltem” rész. Tudom, én is beszéltem erről magamnak. Nem hallgattam senkire. Mert nekem ne mondja meg senki, élből ellent mondok, meg majd én rájövök. =)
Hangyányit visszatérve. Tehát, rájöttem, hogy akkori énemre egyáltalán nem haragszom, amiért egyfajta struccpolitikát folytatva kapaszkodott a jóságba. Vár még rám a nagy önbocsájtás is, aminek megtörténte elég sok dolgot old magával, úgyhogy ehhez ez nagyon pozitív, nem elfelejtendő dolog.”
Ugrás a Jelenbe
Visszaolvasva tudod mi talált meg?
„És miért is vágyom saját magam elismerésére? Mert nem vagyok jóban magammal.”
És nincs más, aki megdicsér. =) Mert nincs más, aki tudná honnan, hová jutottam eddig a pontig.
Ez a Most, a Jelen felismerése. Önmagamtól akarom megkapni mindazt, amiből eleget kívülről nem kaptam. Mert világéletemben olyan közegben mozogtam akarva és akaratlanul, ahol a maximum a nullával egyenlő, esetleg a minimummal, vagy a „természetes” – el. Ezért pakolgattam egyre magasabbra azokat a bizonyos léceket. Másolom környezetem viselkedésmintáját. Ezt hoztam, ezt tanultam, ezt keresem, ezt vonzom.
És, ami a döbbenet: elkezdtem elszakadni ettől lassan 2 éve tudatosan úgy, hogy a jelen felismerése nem volt meg. Teljesen más oldalról közelítve jutottam el addig, hogy kezdenek hidegen hagyni ezek a fránya megugrandó lécek. Pontosabban a kényszer, hogy megugorjam őket.
Persze, a véremben van, hogy némelyiket kihagyhatatlan kihívásnak tekintsem, így felelősségem teljes tudatában azért összekacsintok az ego – val, és kézen fogva indulunk neki. =) Mert, hát fejlődni csak kell, nem? =)
Megint, ez a „kell”. Valójában nem kell. Semmit sem kell. Csak szeretnénk, akarunk. Ezt is jó lenne felismerni mindannyiunknak. Különbséget tenni a külső nyomás, és a belső vágy között. Hajlamosak vagyunk ráhúzni az egyiket a másikra.
Visszatérve:
Ez az utolsó bekezdés tökéletes élő példája annak a típusú felismerésnek, ami csak úgy jön a semmiből.
Látszólag a semmiből teszem hozzá, mert már nagyon, de nagyon régóta keresem az okot, a valódi gyökerét az önmagammal szemben támasztott követelményeknek. Amivel, amúgy mentem egy szép kört, mert önmagam vizsgálatával indítva eljutottam a rajtam kívül álló, külső hatásokig. Amiket néhol több, néhol kevesebb sikerrel, de megtanultam kezelni, ám valami mégsem stimmelt. És láss csodát, most szembevigyorgott velem. Visszajutottam önmagamhoz, mint „akadály” – hoz.
„Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
Iiigen, a Babits vers. =)
Hát, kíváncsian várom, hova vezet ez a felismerés. Általában néhány nap örömködés, katartikus állapot van, aztán nem történik semmi. Vagy azért, mert a felismeréssel távozik ez a „csomag”, vagy azért mert még sok dolgom van vele.
Ígérem, ha lesz miről, beszámolok!
