Kezdjük először az űrben lévő vákuummal. ITT már olvashattál róla régebben.
A vákuum egy olyan térfogat egy adott területen, ami elhanyagolható mennyiségű anyagot tartalmaz, tehát lényegében majdnem légüres tér. A majdnem légüres tér odakint annyit tesz, hogy a galaxisok között köbméterenként kevesebb, mint egy darab atom van. Kevesebb, mint 1 darab…
De, hogy mindezt tudjuk is hol elhelyezni a fejünkben:
Egy átlagos felnőtt emberi testet körülbelül 7 000 000 000 000 000 000 000 000 000 atom alkot.
7 billió billió billió atom. Vagy 7 oktillion. =) Egy emberi testnyi területen…
A hangtalanul hangos
Tévhit, hogy a világűrben nincs hang. Van, csupán a majdnem légüres térnek köszönhetően, egyszerűen nincs meg az az anyagi közeg, amiben terjedhetnének a hanghullámok. Ilyen közvetítőközeg például a levegő és a víz.
A világűrre jellemző körülmények között tehát az emberi fül számára hallható frekvenciájú hangok nem terjedhetnek, viszont nagyon alacsony frekvenciájú hangok igen. Ilyenek például a lökéshullámok, amiből következik, hogy hangrobbanások keletkeznek a világűrben.
Ilyet sikerült találniuk a csillagászoknak archív és friss rádiótávcsöves észlelések elemzésével. Egy tőlünk 300 millió FÉNYÉVRE lévő galaxisban egy gammakitörés történt, azaz egy csillag fekete lyukká omlott össze. A kitörés rövid ideje alatt annyi energia áradt szét, mint amennyit a NAPUNK termel 10 milliárd év alatt. Amikor a csillag belsejében található anyag (anyagáram) az őt körülvevő gázburokba ütközött, erőteljes lökéshullámot hozott létre, hangrobbanás keletkezett, ami a rádióhullámokat mérő műszerek felvételein fényes ragyogásként jelent meg.
Hangtalanból hangos
Vannak azonban speciális eszközök arra, hogy számunkra is hallható hanggá alakítsuk a nem hallhatót. Ilyenek a rádióteleszkópok, gravitációs hullámdetektorok és bizony az űrteleszkópok is. Odakint számos objektum bocsájt ki ELEKTROMÁGNESES SUGÁRZÁST magából, különböző tartományokban, mint a rádióhullám, infravörös hullám, vagy a röntgen.
A rádióteleszkópok által fogott jeleket számítógépes programokkal lehet hanggá alakítani. Így hallgathatjuk például a Nap „zúgását”, a pulzárok ritmikus kattogását vagy a fekete lyukak „sikolyát”.
A gravitációs hullámdetektorok a téridő szerkezetének torzulásait érzékelik és teszik hallhatóvá. Mint például a fekete lyukak ütközése, amik gravitációs hullámok formájában terjednek. Ezek a lökéshullámok mély, zúgó hanghoz hasonlítanak.
Űrteleszkópjaink nem csak a látható fény tartományában vizsgálódnak, hanem infra és röntgen tartományban is például, amiket szintén hanggá lehet alakítani.
Találkozhattunk már a NASA által kiadott űrteleszkópok felvételeivel, amik egy – egy objektumot ábrázolnak – vagy egy adott területet csillagokkal, stb. – és az ijesztőtől kezdve a kellemes, egyszerű, netán egész bonyolult zenei kompozíció hallható alattuk. Ezek az adott képen szereplő objektumok hangjai, amit szonifikációnak hívunk.
A szonifikáció a nem verbális adatok hanggá való konvertálása.
Ez úgy működik, hogy a begyűjtött adatokat matematikai módszerrel feldolgozzák. Ez kell ahhoz, hogy megfeleljenek az adatok a hangok létrehozásához szükséges formátumhoz. Az egyes feldolgozott adatokhoz különböző hangmagasságok, hangszínek és hanghatások társíthatók.
Az űrbéli hangok tudományos megközelítésből is felettébb érdekesek. Nagyban hozzájárulnak a világegyetem működésének megértéséhez és ismeretlen objektumokat, jelenségeket fedezhetünk fel ezáltal. Például a fekete lyukak hangjából következtethetünk azok tömegére és forgásuk sebességére.
ITT például a Hubble által küldött adatok szonifikációiból szemezgethetsz a NASA által.
Persze, – nem csak – a tudósok azzal is kísérleteznek, hogy zenét komponáljanak a világűr adataiból így próbálva megragadni a világegyetem szépségét.
A Nap hangja
„A Nap rendkívül hangosan süt” – mondta Craig Edward DeForest (USA, 1968 – ) amerikai heliofizikus, a Southwest Research Institute Űrkutatási Osztályának munkatársa arra a kérdésre, milyen lenne, ha hallanánk a Napot.
Ha a NAPUNK hangja terjedhetne (és kizárnánk néhány fizikai törvényt), egy örökös fehér zaj – gép lenne, ami minden egyes órában egy rockkoncert intenzitásával harsogna.
Napunk egy CSILLAG, túlhevített plazma forgatag. A csillag, plazma magreakcióinak hatására a túlhevített gázokból álló úgynevezett konvekciós cellák folyamatosan emelkednek és süllyednek a felszínen. Napunkon körülbelül egymillió ilyen található egy adott időpontban. Egy ilyen cella körülbelül Texas méretű.
„Képzeljük el, hogy egy Texas méretű valami kibukkan a felszín alól, kiég és elsüllyed, mindez öt perc leforgása alatt.” – mondja DeForest.
Számításai szerint, a cellák mindegyike egyenként nagyjából annyi hangenergiát bocsájt ki, mint egy rendőrségi sziréna. És mivel a Nap felszíne körülbelül 10 000 – szer nagyobb, mint a FÖLD:
„Képzeljünk el 10 000 Földet, amiket sikoltozó rendőrszirénák borítanak be”
Mivel a Föld körülbelül 148 millió km – re van a Naptól, így a hang, mire ideérne, tompulna. Számításai alapján DeForest körülbelül 100 decibelre határozza meg a Nap zúgását a Földön, a nappali időszakban. Ez valamivel halkabb, mint egy rockkoncert. Ez persze napközben. Éjjel, amikor elfordulunk a naptól, a zúgás elhalkulna.
„Maga a hang valami tompa üvöltésszerű lenne” mondja DeForest – „mert a hozzánk érkező hanghullámok nagyon sok különböző frekvenciából állnának. Képzeld el, hogy állandóan a Niagara-vízesés mellett állsz (valójában annál is hangosabb lenne, mert a Niagara 90 decibel körüli zajjal jár).”
Be a Nerdy Bird!
