A tavalyi év végén kicsiny országunkban ismét a hátrányos helyzetű gyerekek kerültek a figyelem középpontjába. Egy politikai párt által létrehozott szervezet, adománygyűjtési akció keretében a magánszemélyektől gyűjtött ajándékokat adta volna át az állami intézményekben gondozás alatt álló gyermekeknek, amiből végül az lett, hogy ezekhez a gyerekekhez még a civil szervezetek bohócai sem juthattak be, a szokásos, minden év végi vidításra, nemhogy a gyűjtött ajándékok.
#törvénymódosításokgarmadavárható
Így, egy másfajta karácsonyi poszttal jelentkeztem Instagram – on, amire reflektálva egy üzenet landolt virtuális postaládámba. Ebből aztán egy szépen ívelt diskurzus született, amiről úgy döntöttünk (vagyis én, ő meg belement) beszélgetőtársammal, hogy nem hagyjuk meg magunknak.
Így került ide kéretlenül, kigondolatlanul BoBó első és eddig egyetlen társszerzője, az SZTE Természettudományi és Informatikai Kar biológia szakos hallgatója: Bárány András Adorján, avagy Boborján.
A posztot ITT tekintheted meg, a kép alatti gondolatmenet a következő volt:
„Boldog Karácsonyt!
Mondatja az illem és a megszokás. Keserédesen ülök a fa előtt, szégyenkezve.
Hálás vagyok, hogy gyermekkoromban megadatott a karácsony varázsa. Családnál. A sajátomnál (bár APA egyszer pont szent este tagadott meg majd 2 évre). Fenyővel, díszekkel, ajándékokkal (olyanokkal is, amik nem a ‘szükséges’ kategóriába tartoztak), habkarikákkal, szaloncukorral, mami terülj – terülj asztalkás lakomájával, rokonok vándorlásával.
Nekem megadatott.
Az állam által „gondozott” gyermekeknek elképzelni sem tudom, milyen lehet.
Egy ország népének milyensége azt mondják abban tükröződik leginkább, hogy hogyan bánik a legkisebbekkel, a peremen élőkkel, kiszolgáltatottakkal, idősekkel.
Választott, hatalmon hagyott vezetőink (nem a legnagyobb) szívtelensége az, amit az elmúlt időszakban a bürokráciára érdemtelenül hivatkozva művelnek. Azok, akik egyébként egy tollvonással alaptörvényeket csorbítanak. Nem hagynak ajándékozni legálisan sem, elviszik az otthonba bevitt ajándékot, mert sérti az egot honnan van, mert kiskakasok a szemétdombon. Meg ki tudja milyen indokból még.
Őszintén: nincs olyan indok a világon, ami érthetővé, elfogadhatóvá tenné, miért nem kaphat egy gyermek megfelelő játékot úgy unblock, nem csupán Szent Este.
Legalább ennyit. Legalább egy este. Legalább akkor, amikor a világ nagy része megveszekedett, falánk módon próbál fókuszálni a (majom)szeretetre, (látszat)békességre, (vér/papír szerint) családra.”
A DISKURZUS
„Boborján:
Ezzel kapcsolatban teljesen egyetértek, de sokszor elgondolkodtam már hogy az hogy ál – szeretetet, ál – összetartást és hasonlókat mutatunk karácsonykor (lásd Instagram, Facebook „jajj de nagy a szeretet” képek), miközben hazugság az egész, nem e ugyanannyira vált klisévé, mint az hogy másoknak fele ennyi se jutott.
Mármint hangoztatjuk, mert jól hangzik, és emberségesnek, filantrópnak tűnünk így, de lehet, hogy valójában már nem értjük hogy mit jelent.
Csak mondjuk minduntalan, hogy:
„jaj igen, szennyezzük a környezetet és ez probléma, jajj igen máshol éheznek, jajj igen adakozni kellene a tehetősebbeknek stb stb…”
Ez a „poroszosan bemagoltuk” elv.
Ezzel nem arra gondolok, hogy te is hasonló indíttatásból írtad amit írtál, csak költőien, filozófiai szemmel felvetve, hogy mindenki (vagy legalábbis sokan) tudja, de sokkal kevesebben, vagy talán senki sem tudatosítja magában. Ugyanakkor valamilyen szinten érthető, hiszen mindenkinek a legnagyobb problémája a saját problémája. Egy gazdagnak (és most nem az oligarchákra gondolok elsősorban), attól hogy gazdagok meg lehet a saját problémájuk az élet azon területén amely leköti a figyelmét és az energiáját, de akár ha a középréteget vesszük úgyszintén ez igaz.
„Hogyan fizessem vissza a hitelt?!” „Gyerekeim mindent megkaptak amit adni akartam nekik?!” „Jobban kellene teljesítenem az iskolában.” „Le kellene szoknom a cigiről.” „Ezt meg kellene vennem, de nincs rá keretem.” stb, stb…
Az ilyen gondolatokkal és élethelyzetekben kevésbé lehet, és merülhet fel az a kérdés – teljesen jogosan -, hogy „szegény árvák, mit adjak nekik”.
Persze vannak akik ettől eltekintve segítenek, és vannak akik minden kis dolgot kifogásnak használnak csakhogy valamin nyafoghassanak és sopánkodhassanak.
Bolyongó:
Úgy gondolom a sopánkodók vannak többségben és azt kell mondjam, a mostani világban már ez is egy haladás, még ha üres bólogatás is, mert közben a bevásárlólistán agyal, vagy a saját problémáján. Elborzaszt az a fajta agresszió, vakság, ami világszerte terjed és nevetséges, hogy inkább a sopánkodásért kezdtem rimánkodni, mert talán ha eleget mantrázza, egyszer csak tudatosul is benne, hogy mit is és elkezd felébredni. Annyira lent vagyunk kollektíven minden szinten, hogy hihetetlen.
Igen, ez a mindenkinek a sajátja a legnagyobb probléma, ez egy örök mantra számomra, néhány másikkal. Ha nagyon ítélkeznék, visszafog, elgondolkodtat. Személy szerint én nagyon szeretek túllépni az ego – n. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy utálom is. Mármint az ego – t. Buddhává lényegülésnél nem tartok és jelenleg nem is célom.
Szóval, az ego – n túl annyi minden látható, tapasztalható nyers valójában, sallangmentesen. Ezek a dolgok mutathatják meg, mi az igazán fontos.
Én szeretem ezt a saját képembe tolni (meg mindenkiébe…), ezt a nyers valóságot, de sosem romboló, vagy mártírkodó, netán ego fényező jelleggel. Magamból indulok ki: ebből tanulok, ez tünteti el a felesleges dolgokat, amikkel értelmetlenül foglalkozom és tesz fókuszba újra és újra. Mert az meg kell, messzire tud kerülni, könnyen le tud térni az útról az ember.
Na de fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki ide…
Ja igen!
Azt kellene megtanulnunk, hogy a saját problémánk ugyanúgy fontos, mint a világé. Ám ezt fordítva se felejtsük el. Néha álljunk meg, toljuk félre magunkat, lépjünk ki, és a magunk kis eszközeivel, képességeivel tegyünk bele a közösbe is. Csak így lehet egy szép, még ha nem is tökéletes körforgást létrehozni.
Figyelmesség. Alázat. Szinten tartás. Ennyi, nem több.
Boborján:
Az ego – val sokszor úgy fogalmaznak mintha az rossz lenne, miközben az ego mint olyan az én – t jelenti, és erre szükség is van.
Ha az embernek nincsen néha én ideje, és öntudata akkor az óriási probléma lesz, főleg mentálisan majd később fizikálisan a környezeted számára.
Persze értem hogy mire gondolsz és én is ilyen vagyok (Pale Blue Dot…)
Bolyongó:
Miiinden szóval egyetértek. Mondjuk azt nem szeretem, amikor elhatalmasodik rajtam az ego. Persze, néha ki kell engedni játszani, de azt tudatosan szeretem. Figyelni arra, mi piszkálja meg, mi duzzasztja. Aztán szépen visszaterelni, mint Bodrit.
Az egyik legszuperebb módszerem egyébként, hogy ne felejtsem el ezt a „Pale Blue Dot” dolgot a CAMPO DEL CIELO meteoritom. Itt lóg a nyakamban majd 0 – 24 – ben és 2 éve emlékeztet arra a maga durván 4,5 milliárd évével, hogy milyen parányiak vagyunk.
Boborján:
„Néha álljunk meg, toljuk félre magunkat, lépjünk ki…” rész számomra akkor szokott megtörténni amikor vagy a távcsőbe vagy a mikroszkópba nézek, esetleg hajnalban amikor elmegyek futni.
Ilyenkor jönnek szembe ugyanazok a katartikus élmények és gondolatok amit se leírni, se megfogalmazni, se kimondani és még lerajzolni sem lehet.
Nem ez a „hűha” érzés, hanem a „b4ssza meg”/„b4szki” tehát amikor például meglátom a Jupiter holdjait ugyanezt mondom ki, és konkrétan hangosan „b4szki”, és ilyenkor annyi minden végigfut rajtam, és szerintem tudod mire gondolok, mert ezt az érzést már te is tapasztaltad.
Bolyongó:
Ah, hát az… Az megfogalmazhatatlan. Valahogy olyan:
Mintha atomjaira hullanánk és egy kicsit feloldódnánk a Mindenségben.”
EPILÓGUS
Ugye, hogy még olvasnád tovább? =)
Egyébként rengeteg szálat tovább lehetne vezetni, ám a pötyögős diskurzusok kegyetlensége, hogy még kevésbé tudjuk ujjainkkal követni gondolataink cikázását, mint beszéddel. Így hamar tovaszáll a minden oldalról pont elkapott pillanat.
A Pale Blue Dot (halványkék pötty), CARL SAGAN (1934. november 9 – 1996. december 20) amerikai fizikus, asztrofizikus, csillagász, planetológus, biológus, asztrobiológus, egyetemi oktató, író, békeaktivistától származó kifejezés anyabolygónkra, a FÖLDRE.
1990. február 14 – én készült kép Földünkről a VOYAGER – 1 szonda által, 6,054 milliárd km távolságból:
Sagan alábbi gondolatokkal kísérve mutatta meg a világnak (ITT a video):
„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.
A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.
Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében.
Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben.
Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.
Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.
Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”
Ha az emberiségnek csak egy himnusza lehetne, ez lenne a szövege.
