A bolygó rovat lazábbra engedésével most azt konstatáltam, hogy az önismereti vájkálásomra való igényem alábbhagyott. Jelen válaszom pedig jó ideje a „mi újság” kérdésére a: nincsen semmi.
De tényleg.
Hogy aztán azért hagyott alább mert kevesebb bolyongásra kényszerítem magam? Vagy előbb alábbhagyott, ezért lett kevesebb a bolyongás, vagy hogy viszonylag ingerszegény hétköznapjaim vannak?
A válasz egyszerű. Valójában a rovat azért (is) ritkult, mert tényleg nincsen semmi. Egyértelmű válaszom ellenére azért elgondolkodtam a dolgon, mert hát a kis ördög…
Az eddig meglévő aggályaim ugyanúgy itt figyelnek. Ezek ilyen hosszútávú versenyzők, rutinos vén rókák. Anyagi síkon pont az anyagiak, a biztos megélhetés örökös kérdése. Lelki, érzelmi síkon továbbra is a helyem, önmagam kutatása a világban. Nincs új a nap alatt, nincsenek most kikívánkozó dolgok, csend van. Nem érzem, hogy vihar előtti lenne. Furcsán csend van és a megszokás, az Ego az ami időnként felriad kiszaladva, kiáltva:
„Közeleg a tééél!”
Zsigerből kezdenék rándulni a gondolatára, de félúton megakadok teljes nyugalommal:
„Nem közeleg semmi olyan, aminek ne kellene és ne tudnám kezelni.”
Így hát, az Ego leszerelve visszasomfordál én meg tovább ücsörgök Buddha – nyugalmával és ilyenkor jut eszembe elmélkedni arról, hogy: „Egyértelmű válaszom ellenére azért…” =)
Ülepednek az elmúlt 2 – 3 év dolgai. Van minek, hiszen BoBó gondolatától kezdve vele kapcsoltan, és tőle függetlenül is rengeteg minden történt. Tisztulok, azt hiszem. Jó kicsit hátradőlni és várni, mi bukkan elő a harsány forgatagból.
És elő is bukkant szép csendben valami. Az év és életem egyik nagy felfedezése, ami sok mindenre választ ad. Nem hirtelen, nem az arcomba visítva érkezett. Lassan jött, óvatosan, beolvadva a forgatagba és megvárta, míg én veszem észre, én nyúlok érte.
Antipatrióta
Olyan 1,5 hónapja, teljesen más kapcsán a következőt írtam egy Instagram sztoriban:
„Nem lettem patrióta. Ennek hiánya a legkorábbi emlékem óta megvan, nem a jelen és az elmúlt évtizedek helyzetéből fakad.
De, nagyon szeretném végre megtudni milyen az, amikor büszkén kijelenthetem, melyik nációhoz tartozom születésem, nevelkedésem okán.„
Ekkor már derengett az a bizonyos giga felismerés egy ideje, de nem volt érkezésem foglalkozni mélyebben a dologgal.
A náció, esetemben a magyarság kérdése mindig is hidegen hagyott. Sosem tudtam megmagyarázni a miért – jét. Mindig is hiányoztak a gyökereim. A szülőföldem adta gyökerek. A föld, amiért hadba vonulnék, amit mindenemmel védenék. Amiért büszkén, hazafias érzéssel hallgatnám a himnuszt, örömmel bújnám történelmét, óvnám határait. Amit sosem lennék képes elhagyni. Vagy, ha mégis, sosem örökre és mindig a szívemhez kapva.
Amióta csak eszemet tudom, üresen kongott szívem ezen szeglete. Pedig, a család mind a két ágában fellelhető hivatásos katona a jelenben, múltban egyaránt. Én is szerettem volna az lenni. Szülőm pedig lokálpatrióta. Volt, jó néhány évvel ezelőttig, de ez más lapra tartozik.
Rosszul éreztem magam, amiért ha szóba került a magyarság, érdektelenné váltam, üressé. Nem volt bennem semmi, bármennyire is szeretném, hogy ez ne így legyen. És a semmi érzése volt az, ami miatt megszakadt a szívem minden egyes alkalommal a Demjén énekelte Honfoglalás – ra. Vágytam egy darabka földre, amit otthonnak hívhatok, egy ország képében.
Majdnem 38 éven át. =)
„E – világon, nincs otthonom…” ?
Irigykedve lestem az amerikaiak mérhetetlen büszkeségét amerikaiságukra. A visszafogottabb, ám minden – személyes, nem csupán nemzeti – ünnepen saját zászlajuk által testet öltött dánokét, svédekét és lehetne még sorolni.
Vannak nagyon is vágyott, „megnézném, milyen ott az élet hosszútávon” helyek. Némelyik több, mint 20 éve listán, némelyik nincs 2 éve, hogy felkerült.
Japán, Dél – Korea, Írország, Skócia, Anglia, Új – Zéland, Skandinávia.
Túl sok lehetséges otthon, gyönyörű táj, föld, kultúra van ezen a bolygón. Pénznyomdám meg nincs, hogy mindet sorra vehessem, mint mély vízbe ugró, hosszútávon ezen országokat sorra héderelő turista, idény/hobbi munkákkal. Hát ennyi nyelvet, ennyi identitást, ennyi alapozást összehozni… A távolból hazát választani, éveket beáldozni erre, aztán arra, hogy saját bőrömön tapasztaljam meg, hogy ez lesz – e az, vagy tovább kell menni?
„Oké, de ezek közül mégis melyikre bökjek?”
Meg, amúgy… tovább is mennék. Mert itt megnézném ezt, kipróbálnám azt, ott meg amazt. Megtapasztalnám, hogy megy az élet itt – ott – amott. A legnagyobb gondom, hogy mennék majdnem mindenhova is és majdnem folyton úton lennék.
Ennek a felismerése és konkrét megfogalmazása a svédországi utam előtt talált meg egyébként. Belevetettem magam a kinti munkavállalás és a nyelvtanulás bugyraiba. A történet hosszú, hogy honnan, miért. ITT olvashatsz erről a kattanásról, ITT és ITT a decemberi Nobel és sok – de nem elég – múzeumos néhány – és nagyon kevés – napos utamról.
Szóval, kiválasztottam, mint lehetséges, pár évet ott eltöltős otthont. Nem esett még le, hogy nem csupán a vagy bejön vagy nem dános tapasztalat veteti ilyen lazán velem ezt a „legfeljebb tovább megyek” dolgot. Aztán, mikor már megláttam az erdőt a fától, tovább toltam, hogy még nincs itt az ideje ezzel foglalkozni. Év elejére már ez is górcső alá került, és tovább vezetett a „probléma” gyökeréhez.
Hazaértem
Utólag került szép lassan a helyére minden. A dominó egyébként Törpével, a teleszkópommal kezdődött. Az éjjeli égbolt adta csodái, számunkra időtlenségei kerültek az első és legfontosabb helyre. A mindegy honnan, csak láthassam akarata törpített el minden addigit. A mátrai elvonulás folytatta a mindegy hol, csak hegyek közt vágyát. Erre ráerősített szerelmem: Sigtuna, a jég alá bújt tavának egy részével, hófödte, csendes tájával, cinóber és vanília színű házaival Svédországban. És ez a svéd út körvonalazta a fent említett felismeréssel. Amit aztán végtelenül egyszerű, nyilvánvaló, azóta is csendesen morajló módon aznap fogalmaztam meg először, amikor az az Instagram történet kikerült.
„Az én otthonom a mi Naprendszerünk. Az én hazám az egész Föld bolygó. Az én földem néhány évmilliárdnyi múlttal a talpam alatt terül el vagy éppen akar rám borulni időtlenségével.
Az én nációm: az emberiség.”
Nem tudom ennél jobban leszűkíteni. Nem tudom ennél kisebb képben látni a világot. Egy rendszert látok, egy életfolyamot (Final Fantasy – sek most felsóhajtva kapnak a szívükhöz, ami kihagyott egy ritmust, tudom :3). Egy kollektívát. Az más kérdés, hogy ez a kollektíva az ember részéről elég fejetlen és széteső…
Mert egyébként, csak az utak mások, alapjában a célok ugyanazok. Ha jók, ha rosszak. Mindegy a bolygó melyik szegletén is vagyunk éppen.
És valahol ezen felismerés során kattant át bennem szép lassan, észrevétlenül és került teljesen más perspektívába ez az egész „Hazát akarok!” téma és terült el bennem valami végtelen nyugalom.
Már nem nyomaszt, nem fullaszt. Már nem érzem, hogy hontalan vagyok. Nem érzem, hogy számkivetett emiatt is. Már nem vagyok idegen.
Otthon vagyok. Mindig is itthon voltam.
És, hogy szeretném – e továbbra is megtudni milyen az, amikor büszkén kijelenthetem, melyik nációhoz tartozom születésem, nevelkedésem okán?
Megtudtam. =)
Volt néhány nap idén, amikor életemben először az voltam. Ezek közül 1 nap különösen kiemelkedő volt szülővárosom miatt. Az a nap, amikor életemben először, azért tűztem magamra a magyar kézműves kokárdát és sétáltam végig szülővárosomon fülig mosollyal, mert volt kicsiny hazánknak egy olyan rétege, akik miatt büszke voltam arra, hogy ennek a nemzetnek a tagja vagyok. Hogy magyar vagyok. Hogy van, amiben nem vagyok egyedül. Hogy képesek vagyunk tenni, viselkedni, gondolkodni, a helyzethez igazítani a lépéseinket.
Megkaptam a hőn áhított érzést, és ha csak addig az egy napig tartott is, a honnan jöttem büszkesége, a kapcsolódás a népemhez most már örökre megmarad. Ahogyan annak az érzése is, hogy aznap el tudtam hinni: van remény a fajunk számára.
Amennyiben tetszett a cikk és van Instagram fiókod, kérlek nyomj egy szívet visszajelzésként az alábbi posztra. =)
[…] találod. A szöveg INNEN ered. Magyarul: „Az én otthonom a mi Naprendszerünk. Az én hazám az egész Föld bolygó. Az […]
[…] – Earthling, a bolygópatrióta […]